Nagyon régi és kedves barátnőmmel mentem a koncertre, méghozzá azon indokolt büszkeséggel eltelve, hogy sikerült végre megoldanom lakásom áramellátását, és a telefonom is működőképes.
 
A BMC koncertterme, azt mondanám, kényelmesen volt tele: jócskán akadt még üres szék, egész nagy, összefüggő foghíjak – egy ilyenben sikerült kényelmes ülést találnunk, ahonnan látni és hallani is jól lehetett –, de azért volt annyi ember, hogy ne érezze az ember üresnek az egyébként elég hatalmas és hideg teret.
 
Próbáltuk elfelejteni a nehéz napokat, a hétköznapi zűrt. Nyitottak voltunk az újra, hiszen számtalanszor hallottuk, láttuk az UMZE együttest. Ennyire szcenírozott előadást azonban még nem láttam tőlük, soha.
 
Az első darabhoz például a zenészek egy része a bejárattól, és hétköznapiságában szokatlan öltözékben érkezett. Az ütőhangszeres mint mozgóárus, a nyakában lógatta hangszerét, pontosabban hangszergyűjteményét: különféle ócskaságoknak látszó, hangkeltésre alkalmas hétköznapi tárgyak sorát. Egyébként úgy öltözött, ahogyan a mozgóárusok szoktak. A nézőtéri eleganciára vetve tekintetét az a kérdés merült fel az emberben, hogyan is engedték be ide, ebben a ruhában? (És ez a motívum sokkal erősebben tért vissza a későbbiekben.)
 
A többi zenész is vegyes képet mutatott: voltak köztük öltönyben, illetve szokásos zenész-eleganciával öltözöttek megfelelő, rendes hangszerekkel, továbbá színpadon szokatlan öltözékű és meglehetősen kétes értékű hangszereken játszó zenészek. Alapjában véve a darab egészére nézve ez az ad hoc jelleg dominált: például emlékeim szerint úgy ért véget, hogy a fagottos egyedül játszogat magában a színpadon, majd megvonja a vállát, hogy minek, és már vonul is ki, hangszerével.
 
Az egyik zenésznek krumpliorra volt, vörös haja bodorítva, bohócnak öltözött. Nagyon hasonlított a CÖF plakátjaira. Tudom, hogy a darab, magával a bohóccal sokkal előbb íródott, mint ahogyan ezek a plakátok megjelentek és sajátos jelentést adtak a bohócfigurának. De az előadás előtt hetekkel feltűntek azok is, szóval a rendezőnek és a zeneszerzőnek is tisztában kellett lennie azzal, hogy e figura most mást jelent, mint aminek ők eredetileg megálmodták.

Számomra ezért a bohócfigura az első darab szimbólumává vált: csak semmit ne vegyünk túl komolyan (hiszen ez hülye). Egyébként jó zene volt, az előadás is jól meg lett tervezve és rendezve, de valahogyan az volt az érzésem, hogy az egész csak egy olcsó poénnak tűnik a naív nagyérdemű szemében.
 
Volt ezután egy szünet, majd meggyőződhettem arról, hogy nem olcsó poén volt a bohóc. A következő darab elején ugyanis egy csöves ült a nézőtéren. Majd megjelent egy hivatalos személy, és megpróbálta eltávolítani, ami közben a csöves kiabálni, nyögdécselni és mindenféle hangokat kiadni kezdett.
 
Még mindig nem volt teljesen nyilvánvaló, hogy ez az előadás. Illetve amikor nagyon is jól értékelhető énekteljesítményt mutatott nyögdécselései és üvöltözése közben, vagy éppen a színpadra ment és a zenészek kísérték egy áriára, még akkor is volt valami hihetetlen az egészben.
 
Különösen egy keletinek látszó fiatal nő nézte nagyon bizalmatlanul a nézőtérről. Mintha félne tőle. Aztán oka is lett rá: a csöves rátapadt és ott, a nézőtéren próbálta megerőszakolni. Többször is próbált elmenekülni, ami végül sikerült neki.
 
Aztán a csöves átöltözött, normális gúnyát öltött a színpadon, majd levetkőzött, teljesen meztelenre. Annyira sokkoló volt az előadás, amilyenben már nagyon régen, és akkor sem zenei esemény során volt utoljára részem. Miközben Philipp György, az énekes nagyrészt ének-beszéddel és üvöltözésekkel tartkítva nem csak hihetetlen színészi, hanem lenyűgöző énekesi teljesítményt is nyújtott. A zene pedig, nos változatos és izgalmas volt, tökéletes terep a vállalkozásra.
 

Sir Peter Maxwell Davies - Eight Songs for a Mad King

Tömény volt, kellett a szünet. Ahogy az is kellett, szükségszerű volt, hogy bármi is szóljon ezek után, az csak enyhülés lehet. Még akkor is, ha a hamelni patkányfogóról van szó, egy igazi horrortörténetről 130 gyermek halálával. Ragyogóan énekelt a szoprán és a tenor, bár a színpadi látványt nem nagyon értettem (valamiféle aktarendezésnek, dobozolásnak tűnt). A zene is érdekes volt, ám ahhoz a sokkhoz képest, amelyet a Mad King okozott, már csak levezetés lehetett.


 
Nehéz nem aktualizálni az előadás mondanivalóját: a bohócot, az őrült csövest és a halálba menetelő gyermekeket. Barátnőm az együttérzést hiányolta a csöves-előadásból, a Más bemutatását. Én inkább az énekes, Philip György játékára koncentráltam, és határozott együttérzést tanúsítottam kiszolgáltatottsága iránt (amíg persze agressziója félelmet nem keltett bennem).

Azóta is foglalkoztat az előadás, és azt gondolom még nagyon sokáig határozott és emlékezetes élmény marad számomra, amit a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak, az UMZE együttesnek, Vajda Gergelynek és az énekesnőkön túl főleg Philipp Györgynek köszönhetek.
 
A műsoron:

UMZE Kamaraegyüttes
Budapest Music Center, 2014. március 23.
 
Horváth Balázs: Assemblage

Peter Maxwell Davies: Songs for a Mad King
    The Sentry (King Prussia’s Minuet)
    The Country Walk (La Promenade)
    The Lady-i-Waiting (Miss Musgrave’s Fancy)
    To Be Sung On The Water (The Waterman)
    The Phantom Queen (He’s Ay A-Kissing Me)
    The Counterfeit (Le Conterfaite)
    Country Dance (Scotch Bonnett)
    The Review (A Spanish March) 

George Benjamin: Into The Little Hill
 
Közreműködik: Kozári Alinka, Károlyi Katalin, Philipp György – ének
Vezényel: Vajda Gergely
Rendező: Almmási-Tóth András
 
Horváth Balázs: Assembly
 
A kompozíció a 2011-es International Ensemble Modern Academy (Frankfurt) felkérésére készült, a darab ősbemutatója Frankfurtban volt, az Ensemble Modern együttesét Pablo Rus Broseta vezényelte. Az Ensemble Modern kurzusára fiatal zeneszerzők jelentkezhettek – mondta el interjúban a zeneszerző –, akik először néhány napra odautaznak, s kipróbálhatják ötleteiket a zenészekkel. Jó fél év alatt kellett kidolgozniuk a kompozíciót, amit az együttes aztán elő is adott.

Más műveimhez hasonlóan ebben a darabban is foglalkoztat a zenei tér, de elmozdul a zenés színház felé is. Olyan színház ez, melyben maguk a zenészek a szereplők. A 11-fős együttes mellé négy "szólistát" rendeltem (a kottában is idézőjelben van a szó).

Egy kürtös valóban szólista a színpad rendezői jobbján, aki a mű felénél jön be, játszik egy háromperces szólót, majd távozik. A szólófagottos zenekari állásokat gyakorol kedve szerint vagy hangosan lapozva újságot olvas, mint egyes zenészek a zenekari próbán.

A trombitás szólista a bohóc: krumpliorral, sapkában a közönség között mászkálva áhítattal bámulja a zenészeket, akiket dudával utánozni próbál. A negyedik egy szotyiárusra emlékeztető ütős, aki a teremben a közönség körül odakészített vagy a nyakába akasztott hangszerekkel csörög.

Mindez látványban és hangzásban elvonni igyekszik a figyelmet attól, ami közben a színpadon történik, megzavarja, de nem akadályozza a zene követését.
 
Peter Maxwell Davies: Eight Songs for a Mad King
 
Az elmeháborodott uralkodó, III. György angol királyt megjelenítő monodráma a dél-afrikai színész, Roy Hart, illetve Peter Maxwell saját együttese, a Pierrot Players számára készült. A szöveget – a király valóban elmondott szavaira támaszkodva – Randolph Stow írta. A mű ősbemutatója 1969-ben volt.

A nyolc dal kiindulópontjául szolgáló dallamok (mint például a Porosz király menüettje vagy a Spanyol induló) egy III. György tulajdonában álló zenélő szerkezet (mechanikus orgona) "repertoárjából" származnak, mely egy Angliában gyakori pintyféle, a süvöltő hangját utánozta.

A zeneszerzői elképzelés szerint az énekes-színész és a kisegyüttes egyaránt a színpadon helyezkedik el, ideális esetben egy madárkalitkát formázó, nagy díszletben. (A színpadkép a darab kottájának címlapjáról is visszaköszön, melyen egy partitúrasorokból formált kalitka látható.) Az énekesek és a zenészek közötti interakciók nemcsak zenei jellegűek, miként Horváth Balázs darabjában, a muzsikusok itt is kilépnek hagyományos szerepkörükből.

 

George Benjamin: Into The Little Hill
 
A mindössze két szereplőt (szopránt és altot) foglalkoztató opera a Párizsi Őszi Fesztivál felkérésére készült. A Martin Crimp által írt librettó egy német mese, A hamelni patkányfogó legendáján alapul.

A középkori történet szerint a patkányoktól hemzsegő Hameln városába egy köpönyeges idegen érkezett aki fizetségért cserébe elvállalta, hogy megszabadítja a várost a patkányoktól. Bűvös erejű sípjával a Weser folyóba csalogatta az állatokat de a bérét megtagadták tőle.

Később vadász képében tért vissza és újra megfújta sípját de most a gyerekeket csalogatta magával. A Koppel-helyek közé vezette őket, ahonnan többé nem kerütek elő. 130 gyerek tűnt el.

A képek forrása:
hajléktalan
Philipp György