Volt némi kavarodás az életemben, amikor Lee Ritenour koncertjére indultam: kezdve az aprósággal, hogy aznap reggel mondott komplett csődöt a lakásom áramellátása, így külön szerencsém volt, hogy addigra már sikerült letárgyalnom, hogy kivel megyek a koncertre. (Régi jazz-rajongó barátom, akivel indultam volna, keresztbeszervezett magának valamilyen fontos családi programot és így nem tudott velem jönni).
 
Jópár éve itt él Budapesten egy nagyon régi, angol barátom, akit ugyan ritkán, de azért el- elhívok egy-egy koncertre, s ezúttal pont kapóra jött, hogy legutóbb meghívtam, ám aztán mégsem tudott jönni, mivel az ígért kettő helyett csak egy jegyet kaptam a klasszikus zenei koncertre, abban a helyzetben pedig nem választhattam: az eseményről kritikát kellett írni, tehát nem volt kérdéses, hogy én megyek be.
 
Eleve volt egy adósságom felé, úgyhogy különösen örültem, amikor kiderült, hogy nem csak ráér, de még nagy rajongója is Lee Ritenournak, azaz nem csupán adósságot törlesztettem, de örömet is szereztem vele. A biztonság kedvéért írtam neki egy üzenetet, hogy mikor és hol találkozunk, valamint a tényt, hogy hamarosan lemerül a telefonom (mivel az áramtalan lakás jellemzője, hogy nincs világítás, internet, számítógép, kávé, melegvíz és vécé, valamint nem lehet tölteni az örökéhes mobilt).
 
Nagybelű telefonom még virgonckodott egy darabig, amikor a Millenárison összefutottunk, majd némi várakozás után bementünk a koncertre, aztán lemerült. Bár elég nagy tömeg volt a koncertteremben, még ahhoz is volt szerencsénk, hogy megfelelő ülőhelyet találjunk magunknak, ahonnan remélhetőleg látunk és - nem mellesleg - megfelelőn hallunk mindent.
 
Aztán elkezdődött a zene, s mivel Ritenourt még nem láttam élőben, hosszú pillanatokig abban az illúzióban éltem, hogy ő penget a színpadon. Már a szavakat ízlelgettem magamban, amikkel megírom, hogy milyen gígerli gitáros, amikor végül rájöttem, hogy ez még csak a magyar előzenekar.  Finucci Bros Quartet - Gipsy Land live at Jazzik 2013

 

Azt kell mondanom, hogy – legalábbis zeneileg – nem volt olyan nagy a tévedésem: a látványtól eltekintve ugyanis a Finucci Bros Quartet nagyon jó zenét játszott, olyan jót, hogy egy világsztártól sem vártam volna jobbat.

Mindig bajban vagyok, hogy minek nevezzem ezt a jazzt: jobb híjján azt mondom, hogy a fúziós jazz, a hot jazz, a modern jazz és a nu jazz sajátos keveréke, amiben a gitáros, Balogh Roland meglehetősen visszafogott szerepet játszott. Valahogy így képzeltem egyébként Ritenourt is, a tőle hallott zenék alapján: a gitár egyetlen szólam volt az összképben. Nem voltak hosszú szólók, nagy bravúrok vagy különös, meglepő hangzások. Akkor szólalt meg, pontosan ott, úgy és olyan hangerővel, ahogyan azt a zene megkívánta. Amiből érezni és hallani lehetett, hogy milyen jó gitáros, az a kimért pontosság volt, valamint a lazaság, amivel a látszólag könnyed, ám mégis iszonyatosan gyors futamokat kijátszotta.
 
Testvére a billentyűs hangszerek mögött és az együttes dobosa valamivel izgalmasabbnak tűnt számomra, mivel ők hozták azokat a hangzásokat, amiken a nu jazz hatását éreztem: a dobon elektromos effekt működött és a szintetizátor is tudott néhány olyan hangot, amely kifejezetten az elektronikus zenékre hajazott.
 
Nemsokára Balogh Roland, a gitáros bejelentette magyarul, hogy Lee Ritenour csak később lép a színpadra, valamint azt is megtudtuk, hogy ő a gitáros sztár felfedezettje és tanítványa (vicces volt, hogy a koncerten vagy csak magyarul, vagy csak angolul beszéltek – semmi köztes és semmi fordítás;-).
 
Maga a zene egyébként rendkívül izgalmas volt, és nem csak a már említett elektronikus hangzás miatt. A hangszerelés és maga az együttes zenei gondolkodása olyan fantáziadús volt, hogy egyetlen – általában hosszabb – szám  közben is számos zenei stílus illetve stílusra történő utalás elhangzott, szinte periódusonként váltás volt és mégis, mindvégig egységes és sajátos, az együttesre jellemző maradt a zene.
 
A basszusgitárosról szeretnék még néhány kedves szót szólni, mert nyilvánvalónak tűnt, hogy rendkívül izgalmasan, hihetetlen ritmikai érzékkel és igen nagy technikai tudással játszik, ám sajnálatos módon az ő szólama csak arra volt most jó, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy valami nem stimmel a kierősítéssel.

John Patitucci - Horváth "Pluto" József 2003 Softy as in a morning sunrise
 

Talán közép-basszusnak vagy treble-bass-nak nevezném azt a tartományt, ahol a hangok nem szóltak igazán: ami ez alá esett a basszusgitár játékából, az jól hallatszott, illetve ami efölé, az is működött, csak az a fránya sáv, amibe sajnos a játék jó része esett, nem szólt rendesen.
 
Nagyon jó zenét és nagyon jól játszott Balogh Roland valamint a Finucci Bros Quartet, ám valami hiányzott a hangzásból, amitől az igazán megszólalt volna. Az együttes utolsó zenéjét Lee Ritenourral játszotta: akiből gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani, mivel a gitárja oda lett kötve és keverve, ahol nem szóltak rendesen a hangok, ahol prüszkölt, fújtatott és recsegett a hangszóró.
 
Fellépés előtt Lee Ritenour jó pár gesztust tett, amivel kifejezte megbecsülését tanítványa előtt – a technikai malőr miatt ráadásul a gitárhangja is háttérben maradt. (Ám ahogy a későbbi események ezt alátámasztani látszanak, egyáltalán nem állt tőle távol a háttérben maradás.)
 
Ezután jött a szünet, és angol cimborámmal alaposan kitárgyaltuk a hangzás és erősítés hiányosságait, ahogy a kulturális eltérésekről is ejtettünk néhány keresetlen szót. Tudniillik a koncerten volt egy középkorú pár, akik jó húsz percet késtek, különösebb gond nélkül helyet foglaltak a nekik tetsző helyen (pont előttünk) és láthatóan-hallhatóan olyan jól érezték magukat, hogy végig beszélgették az egészet, fotóztak, a képet feltették a facebook-ra, iszogattak, sőt - ha jól láttam - a férfi még egy telefonbeszélgetést is meg akart ereszteni koncert közben...
 
Néha valóban lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy ítélkezem a közönség felett, ám angol cimborám azt mondta, hogy nálunk nem nagyon veszik figyelembe egymást az emberek a tömegben, eltérően a legtöbb európai országtól. Barátom egyébként évek óta itt él, és vagy tizenöt-húsz éve is élt már itt pár évet, szóval van némi tapasztalata a helyzetről, én mégis kitartottam amellett, hogy inkább légkör kérdése az egész és nem volt ez mindig így, nálunk sem.
 
Mégis meglepődtem, amikor kérdésemre, hogy mit mondott neki a fent említett pár férfitagja amikor odafordult hozzá kiderült, hogy az megkérdezte, hogy melyik szám megy éppen, mert eltévesztette – s mindezt ékes angol nyelven tette;-)
 
A szünet után Lee Ritenour és együttese játszott. Ahogy feljöttek a zenészek a színpadra és elkezdtek játszani, barátommal egymásra néztünk és bólogattunk, sokszorosan. Talán megjavították közben a hangfalat a jobb oldalon, ami rakoncátlankodott, ám a hangzás ütött, ahogyan kell. Ráadásul a többször említett pár sem ült ott, előttünk (az már más kérdés, hogy a szokásos húsz perces késéssel később újra feltűntek a színen).
 
Barátom a hangzás elégtelensége mellett azt vetette fel a Balogh-féle zenekarnak, hogy mainstream. Ezzel egyébként sem értettem egyet, mert ugyan valóban jókora mainstream hangzás volt bennük, ám azt olyan pazar stílus-kavalkáddal adták elő és olyan fantáziadúsan, hogy a zene maga percenként-félpercenként teljesen mássá változott egy-egy számon belül. Csak azért említem most ezt, mert amellett, hogy Lee Ritenour igazi nagyágyúkat vonultatott fel maga mellett a színpadon, a zene alapvetően, rettenetesen mainstream volt;-)

Lee Ritenour - A Little Bumpin 
 

Talán nem is a mainstream volna a megfelelő szó. Tudniillik az egyik zenész nagyon fiatal volt a színpadon: a dobos, Lee Ritenour fia. Szemre olyan húsz évesre saccolom: érezhetően tehetséges, jó dobos volt, csak épp a maga húsz éves fejével, tapasztalatával. Szóval amit az előbb mainstreamnek neveztem, azt úgy pontosítanám, hogy rettenetesen, hihetetlenül jó (egyébként pedig legendás) zenészek játszanak a színpadon úgy, hogy minden szem a dobosra tapad, minden szóló és fantáziaficam azon ér véget, hogy ezt vajon ő tudja-e követni?
 

Trifield Trio - Wesley Ritenour solo
 

Egészében a koncert meglehetősen felemásnak és kificamodottnak tűnt, ugyanis zeneileg egyértelműen a Balogh testvérek voltak jobbak. Ugyanakkor, mintha a technikusok előzenekarral szembeni rosszindulatú játékának lennénk tanúi, a hangzásuk hiányos, imitt-amott torz volt. Fel sem merül bennem, hogy Ritenour utasította a technikust, ehhez elég nyilvánvalóvá tette azt, hogy személyesen is támogatja Rolandot (sőt úgy éreztem, hogy a koncertet is csak őmiatta adja le). Azt sem képzelem, hogy a technikusok a Millenáris Teátrumban rossz vicceket űznének a hallgatósággal: mégis szomorú, hogy lemegy a Budapesti Tavaszi Fesztivál egy koncertjének a fele úgy, hogy az erősítőrendszer rosszul szól, nincs beállítva.
 
Ritenour nagyon jó gitáros, bár nem a kedvencem. A játéka nekem "agyas" és visszafogott, ám most mégis bemutatta, hogy nem véletlenül tartják a világ egyik legjobb gitárosának. Billentyűse, valamint a legendás basszusgitáros is felvillantott valamit hihetetlen tudásából, egy-egy pillanatra. A zene is jó volt egyébként, csak a minden egyéb volt limitált - tekintettel a legfiatalabbra.
 
Azt hiszem nyugodtan nevezhetem úgy a koncertet, hogy profi hakni. Más oldalról pedig petting, aktus nélkül.
 
Közreműködött:

Lee Ritenour – gitár
Melvin Davis – basszusgitár
Wesley Ritenour – dob
Jesse Milliner - billentyűs hangszerek
 
Balogh Roland – gitár
Finucci Bros Quartet
 
Lee Ritenour mintegy öt évtizede van a pályán. A gitárosnak eddig több mint negyven albuma jelent meg, s e hosszú pályán kikristályosodtak benne az arányok: a frontember és segítőinek, a tapasztalat bölcsességének és az ifjúság lelkesedésének arányai.
 
2012 szeptemberében megjelent, Rhythm Sessions (Ritmusszekció) című új albumán ismert veteránokkal és ígéretes újoncokkal bástyázza körül magát. Megjelenik többek közt Chick Corea, George Duke, Stanley Clarke, Dave Grusin, Marcus Miller, de jelen vannak a 2012-es ritmusszekció-verseny győztesei is. (A versenyt 2009-ben eredetileg gitárosoknak indította Lee Ritenour, később zongoristákra, bőgősökre és ütősökre bővítette ki.) Olyan nevekkel találkozhatunk, mint a holland billentyűs, Hans de Wild, a michigani zongorista, Demetrius Nabors, a New York-i bőgős, Michael Feinberg és a török dobos, Selim Munir. Az albumon megjelenik Lee 19 éves fia, Wesley is, aki saját jogán is ígéretes dobos.
 
A lemezen hallható jazzt a funk, az R&B, a latin és a világzene árnyalja. Lee Ritenour a szerzeményeit és feldolgozásait úgy írta, hogy közben a közreműködő zenészekre is gondolt. "Így bár a lemezen az én nevem van, legalább annyira róluk szól, mint rólam."
 
A gitárost régóta foglalkoztatta a gondolat, hogy a műfaj nagy öregjeit és a szinte ismeretlen újoncokat egy produkcióra összehozza - az eredmény a Rhythm Sessions, melyet most a magyar közönség is megismerhetett.
 
Finucci Bros Quartet
 
A zenekart a 2009. évi Montreux-i jazzgitár verseny első helyezettje, a 2010. évi Junior Prima Primissima díjas Balogh Roland és ikertestvére, a 2010. évi Montreux-i jazz zongora verseny 3. helyezettje, Balogh Zoltán alapította 2007-ben.
 
A 11 éve együtt lüktető professzionális ritmusszekciót egészíti ki Horváth "Pluto" József a 2003-as Dandó Péter Jazz Basszusgitár Verseny első helyezettje és Bordás József dob-művész, szakíró, számos hangszer nemzetközi endorsere.
 
2010. márciusában Rolandot felkérte a Gramy Records lemezkiadó hogy zenekarával, a Finucci Bros Quartettel elkészítse önálló lemezét, a Twins Effect-et.