„…gyökértelen, passzív antihősök, kiüresedett
elővárosi környezet, valamint paranoia és perverzió
egyharmad/kétharmad arányú koktélja a tejfehér
Mc Donald’s-pohártetők alatt.“
(Részlet a könyvből)

Személyes megjegyzéssel kezdem. Ha akár csak fél évvel előbb kerül a kezembe (jelenik meg) Varró Attila Kult-comics című könyve, valószínűleg egész másképp alakul a képregényes utalásrendszer készülő regényembem, az Angst-ban. Na és, akkor mi van? Gondolhatja Ön. Persze, semmi, csak másképp alakul. Arra célzok itt, hogy forrásmunkaként is használható, elméleti közelítésű, átfogó igényű munka a képregényművészet progresszív irányairól nem volt hozzáférhető eddig magyar nyelven. Javítson ki Ön, ha tévednék. Műfajtörténeti áttekintést Kertész Sándor adott, a japán képregényről Vágvölgyi B. András értekezett a Tokyo Undergroundban, de átfogó hazai referenciamunkák híján sötétben, de legalábbis félhomályban tapogatózott olvasó, gyűjtő és rajongó, s velük e sorok írója is, némileg.

Az utóbbi évek – recitáljuk el akkor ismét a mantrát – a képregényművészet és egyáltalán, a képregényolvasás reneszánszát hozták el Magyarországon. Váratlanul történt, ám abban, hogy szűk rajongói körök, a neten szerveződő gyűjtői csoportok magányügyéből ismét a main stream-be került a képregény (na jó, egyelőre még nem került, inkább csak affelé mozog), komoly szerepük volt azoknak, akik újságokban, különböző médiumokban írni, beszélni kezdtek róla. Filmes folyóiratok, művészeti elméleti kiadványok, kulturális folyóiratok a Filmvilágtól a Café Babelen, az Enigmán és a Műértőn át a Disputáig ismét szóba hozták a képregényt. Azzal párhuzamosan, hogy az évtizedes kiadói mulasztásokat pótlandó megjelentek magyar nyelvű antológiák (elsőként a Fekete-fehér című széria), és mozgolódni kezdett az önszerveződő kiadói színtér, a rajzolói és „small press“ szcéna. Éppenséggel a képregényekről szóló szövegek az elmúlt két-három évben előbb értek el az olvasóhoz, hallgatóhoz, mint maguk a művek, s várhatóan a kettő még sokáig nem kerül szinkronba, nem valószínű, hogy a Violent Cases, a Jimmy Corrigan, vagy akár a Transmetropolitan magyarul is megjelenne bármikor. (Bár, a fene tudja, Scott McCloud Understanding Comics-áról is azt gondoltam volna, hogy soha nem adja ki senki idehaza, aztán tessék…) Pár százas, egy-két ezres példányszámú lapokról van szó, amikor az elméleti írások megjelenési helyeit keressük, s ez azért figyelemre méltó, mert lám, nem pusztán az elérés, nem pusztán a tömeg alakítja a befogadást. A szélesebb befogadás, azaz a képregényolvasók egyre jelentékenyebb tömege azonban növelte nálunk a műfaj elfogadottságát.


A minőségi comics-diskurzus

„Lejjebb“ szállt, a tömegmédia felé, és némileg trendi lett. Egy időszakban nem múlt el úgy hét, hogy a trendvadász Kultúrház című tévéműsor, a kereskedelmi rádiók ne beszéltek volna a műfajról, a napilapok ne írtak volna valamit róla. Tegyünk egy apró kitérőt: ebben igen nagy szerepe volt Art Spiegelman Maus című munkája magyar megjelenésének, a téma és a megvalósítás annyira egyértelművé tette, hogy itt bizony művészetről van szó, hogy a lappangó, de működő, több évtizedes, atavisztikus és értelmetlen vitát, hogy vajon a képregény igénytelen szemét-e, avagy a vizuális (akár magas)kultúra része, ez egycsapásra ki is oltotta. A hazai comics-reneszánsz másik sajátossága, hogy sokak számára a film felől érkezett „vissza“ a képregény a honi befogadásba. Bizonyos hollywoodi alkotásokról az itteni közönség nem is tudta, hogy előképük képregény volt, adott esetben kult-comics, azaz stílusalakítóvá, kánonformálóvá vált képregényes alapmű. Ezeket az alapműveket szedte össze Varró Attila a könyvében, hogy úgy mondjam, topográfialilag, azaz Amerika, Európa és Japán köré csoportosítva. Cikkgyűjtemény, rövid, értelmező és elemző esszék kollekciója ez a kötet. Hogy is szokták nevezni az ilyesmit?


Hézagpótló munka.

Ködoszlató. Nem arról van szó, hogy ami nincs benne ebben a könyben, arról nem is érdemes tudni, hanem, hogy ami benne van, arról mindenképp érdemes. Varró, noha filmes szakíró, közelítése nem a filmesztétáé, a képregényt saját jogán, saját formai és narratív megoldásai felől közelítve tárgyalja. Imponáló tudásanyag látszik a kisesszék mögött, otthonosan mozog a műfaj referencialitásában, jellemzései, elemzései gyorsak, pontosak és szellemesek. A kötet kis alakú, és valóban arra készült, hogy kézikönyve, kiskátéja legyen a comics-geeknek, a film- és panelzabáló képfalónak. Képei (lásd a mottót) hangulatosak és nagyon is témájában, a populáris kultúrában gyökereznek. Intenzívek, mint egy képregény oldalai, ritmusosak, mint a popzene, fragmentumokból építkezők, mint egy videoklip látványvilága, gyorsak, mint a vágások ugyanott, kemények és „savasak“, mint a Chemical Brothers. Ide tartozik egy kritikai megjegyzés: olykor a mégoly éhes képfaló is nehezebben rágja át magát is egy-egy szövegen, mert sűrű az utalások rendszere, s ha egy szerzőtől az alapmű is ismeretlen minálunk, hát nehéz az oda-vissza emlegetett és hivatkozott egyéb munkákat értelmezni, s valahogy levegőben lebeg az esszé. De az egész kötet lendülete átvisz ezeken a részeken, s az olvasó olyan hathatós kezelést kap nevekből, címekből és évszámokból, hogy valami mégiscsak összeáll az utaláshálóba belegabalyodva.


Talán most változik valami.

Mármint bizonyos kulturális hiányok tekintetében; a magyar könyvkiadásból – de az újságírásból is – jobbára hiányoznak a populáris kultúrával (jelent ez még bármit is?), annak szubkultúráival tudatosan, esztétikai ismeretanyaggal, társadalomtudományi szempontokkal felvértezve beszélő szövegek, elemzések, kritikák, az irodalmi igényű szövegalkotás határán mozgó esszék. Obligát kiegészítés következik: tisztelet a kivételnek. Ez azonban nem sok, a zenében mozdul valami, biográfiák elkezdtek már megjelenni, pár lap és folyóirat (leginkább a Magyar Narancs, a Replika, olykor a Beszélő, a Prae, az Enigma, néhány weboldal és az önmagát így-úgy tartó csekélyszámú underground periodika) figyeli és vizsgálja ezt a területet, de az angolszász világban kifejlett kritikaírás, jelenségvizsgálat, elemző szakirodalom és pláne a „rock and roll writing“ még igen messze van. Igaz, ami igaz: a Kult-comics hozzátesz most egy téglát ehhez a lassacskán növekvő épülethez. Nem is téglát; inkább egy jelentékeny gerendát. Helyesebben egy nagy panelt a blokkházhoz.


Varró Attila: Kult-comics
Mozinet Kft. 2007;
249 tartalomoldal;
Ára: 1500 Ft