A koncert első fele az egyszerűség és a "minimalizmus" jegyében telt: a közel nyolcvanéves Philip Glass kijött a színpadra, szerényen meghajolt és már le is ült a biztonságot jelentő zongora mögé. És játszott. A közönség pedig hallgatta a gyönyörű, repetitív melódiákat, melyekben szívesen veszett el az ember - akárcsak egy nyugodtan hullámzó tó tetején ringatózó csónakban.

Philip Glass performs 'Mad Rush'

A Mad Rush (1980) című darab a Dalai Láma New Yorkba történő látogatása alkalmából keletkezett mű, a Metamorfózisok 2,3,4 (1989) pedig amúgy filmzeneként funkcionálnak (Errol Morris: The Thin Blue Line illetve Gerald Thomas A per című Kafka-műre adaptált filmjében). A szünet előtti utolsó darab (Etude no. 10) folyamatos lüktetése miatt precízséget, fürge ujjakat és nyugodtságot kívánt. A műfaj (etűd) adottsága ellenére azonban nem unalmas "ujjgyakorlat" volt. Legalábbis zeneszerzője előadásában, semmiképpen sem.

Negatívumként az első "felvonás" rövidségét tudnám felhozni. Viszont ahhoz, hogy időben vége legyen a koncertnek, sajnos a zongoradarabokból csak ízelítő juthatott számunkra, hiszen a másfél órás Jean Cocteau által rendezett, a Müpában kivetített filmet teljes egészében megtekinthettük.



Az előadás második felében a színpad a következőképpen nézett ki: egy nagy képernyőn láthattuk az 1946-os fekete-fehér mesés filmet, a színpadon pedig a Philip Glass Ensemble-t (oldalt 2-2 énekes - két férfi két nő -, középen pedig 3 elektromos zongora és 3 fúvós hangszer - fuvola és szaxofonok). Számomra meglepetés volt, hogy nem Philip Glass vezényelt, hanem Michael Riesman.

Philip Glass 1994-ben úgy készítette el ezt az operafilmjét (vagyis a filmből úgy készített operát), hogy az eredeti filmkockákat teljes egészében megtartotta, viszont a Georges Auric féle hangokat, zenéket, párbeszédeket kivette, s énekesekkel szólaltatta meg a szereplőket (a francia nyelv megmaradt). Egy-két hangeffektet hagyott csak meg az eredeti filmből, például a madarak csicsergését vagy az oroszlánüvöltést.

Míg a film mindig ugyanaz, a hangok viszont "élők", műfajkeveredésnek és esztétikai kérdésfeltevésnek lehetünk itt szem- és fültanúi: a biztonsághoz és állandósághoz és a film lényegéből adódó egyszeri mivoltához (amelyet a műfaj mindig képes nyújtani, ha nem vesszük figyelembe az esetleges technikai zűröket) társul a zenekar és az énekesek elevensége, esetleges hibázási lehetősége.

A tökéletes szinkronitás szinte lehetetlen, ezen az estén sem volt meg (a filmbeli szájmozgás néhol eltért az énekelt szövegtől), de ez csak még bájosabbá, kedvesebbé tette az amúgy magában is hihetetlen látványos, fantáziadús és humoros Cocteau-művet.

Az Ensemble énekes tagjainak az alkotásban elfoglalt pozícióját is érdemes megvizsgálni: egyrészt ott voltak, teljes életnagyságukban láthattuk őket, ugyanakkor "csak" a hangjukat kölcsönözték a szereplőknek - mimikájukra, mozgásukra nem volt szükség.

Ráadásul több szereplő bőrébe is belebújtak (legjobb példa rá Marie Mascari, aki a sokszor egymással beszélgető a két zsémbes lánynak, Felicie-nek és Adelaide-nak a hangját is adta). Ezen az estén az énekesek amolyan bábfigurákká, szinkronhangokká változtak, "degradálódtak".

A film drámaiságát – melyet a különböző filmtrükkök, mint a fordítva felvett jelenetek vagy a lassítások is érzékeltetnek – a zene teljességgel alátámasztja, sőt nagyban fokozza.

Hiányérzetet számomra a magyar vagy (a külföldi közönség nagy száma miatt indokoltnak tűnő) angol felirat hiánya okozta. Persze ha szimplán a történetet nézzük, akkor francia tudás nélkül is teljes mértékben érteni lehetett a cselekményt; ám mivel ez nem "csak" egy mese, a felirat talán még többet hozzáadott volna az élményhez. (Nem a film alá tettem volna, hanem a vászontól külön, ahogy az operáknál szokás.) Persze akkor még eggyel több tényezőre kellett volna koncentrálnunk.

Egyébként nem ez az első "házasság", amit Glass és Cocteau kötött: az 1950-es Rettenetes gyerekek (Les Enfants Terribles) és az 1949-es Orpheus (Orphée) közé ékelődik a La Belle et la Bête.

A Müpa közönségét láthatóan levette a lábáról e két műfaj, a film és az opera harmonikus egymásra találása, együttműködése és a zenészek profizmusa. Remélem, a jövőben sor kerül a másik két "operásított" Cocteau-film bemutatására, és Philip Glass is ismét megtisztel bennünket személyes jelenlétével.

La Belle et la Bête: Opera by Philip Glass

Műsoron:

Philip Glass: Mad Rush
Philip Glass: Metamorphoses Nos. 2, 3, 4
Philip Glass: Etude no. 10.
Közreműködik: Philip Glass - zongora

La Belle et la Béte - filmvetítés

Közreműködik: Philip Glass Ensemble: Hai - Ting Chinn - mezzoszoprán, Marie Mascari - szoprán, Peter Stewart - bariton, Gregory Purnhagen - bariton, Lisa Bielawa, Nelson Padgett, Mick Rossi - elektromos zongora, Andrew Sterman, David Crowell, Jon Gibson - fafúvós hangszerek

Zeneszerző: Philip Glass

Vezényel, zenei rendező: Michael Riesman

(A szépség és a szörny című filmből származó filmkockák forrása - a szerk.)