Sárközy Bence szerint végtelenül sűrű szövedékből építkezik a szöveg, ugyanis miközben Kukorelly beszámol a T. Házban szerzett tapasztalatairól, beszél a politikusokról és a mostani politikáról meg arról, hogy mi a fenét is gondol mindezekről, vagy hogy miért keveredett közéjük, addig a visszaemlékezésekből, naplószerű részekből felszínre törnek a családi történetek, előkerülnek a régi emlékek, megmutatkoznak a hitvallások és a közélet átformálására tett javaslatok. Egy hibrid textussal van tehát dolgunk, ami Sárközy szerint messzebb van az irodalomtól és közelebb a valósághoz, de továbbra is önazonos, hiteles, autentikus.

Legalább a szöveg az. A politikusokban - szól az író -, azonban az inautentikusság a közös: a gesztusaikban, mozdulataikban, minden félrecsúszott nyakkendőjükben ott van a hamisság. “Felmérték, hogy itt alkalomadtán sűrűn, alapból hazudni kell, és ez sans gene megy nekik". Kukorelly ciklusnyi politikai közszereplése során ezt a motívumot tartotta a leginkább döbbenetesnek: hogy nemcsak a petrifikált mameluk az, aki titkol, elrejt, mást mutat, hanem az intelligens, a rendszert átlátni képes pártpolitikus is ugyanezeket az attitűdöket ölti magára.

Az inautenticitással pedig az a gond, hogy benne sérül az arendti értelemben vett szabadságfogalom. Ha valaki elrejti a motivációit és nem őszinte, akkor képtelen az összefogásra, az együttműködésre, a közös erővel történő előrehaladásra. És ezzel a politika eredeti, antik görög jelentésétől is messze távolodunk. A könyvbemutatón Kukorelly ki is fejti, hogy mit jelent ez tulajdonképpen: az oikosz, a házad, a magánszférád ugyan megvéd a világ gondjaitól, biztonságod nyújt, mivel ott a te törvényeid uralkodnak és az Ego irányít, azonban csak akkor válhatsz teljes (és szabad) emberré, ha van merszed kilépni az agórára, a nyilvánosságnak megmutatni az arcod és részt venni a polisz ügyeiben. Ha le tudsz mondani az énről az együttért. Az ilyen emberekből egyelőre hiány van a T. Házban, pedig épp ők lennének azok, akik helyrepofoznák az országot.

Kukorelly mesél még arról, hogy a parlament tulajdonképpen nem más, mint játéktér, “ahol focizni is lehet". Egy olyan tér, amit belső szabályszerűségei működtetnek és amibe csak úgy lehet bekapcsolódni, ha ezeket a mércéket, normákat elsajátítottuk, akceptáltuk. Egy tér, ahol különféle divatok mérettetnek meg: ízlések, vonzalmak, motivációk, eszmék, magatartások. Nyilvánvaló, hogy ez a sokféleség természetes módon csete-patékat szül, azonban Kukorelly ezekből igyekezett kimaradni, amikor pedig már nem tudta őket megúszni, akkor köszönte szépen, kiszállt. “A lelépés zsenije vagyok" - mondja, majd hozzáteszi: “nagy kő gördült le akkor a vállamról, ami utána épp a tyúkszememre esett". De amíg képviselt, addig is folyamatosan jelen volt a huzavona, mert azt érezte, hogy ez nem neki való, de közben meg végtelenül érdekelte, hogy milyen lehet az ülés. A székben. De azt is elmondta, hogy kényelmetlen, mert nem olyan nagy emberekre tervezték, mint amilyen ő.

A bemutatón az író hol humorosan, néhol ironikusan és éles kritikával közelít az egész parlamenti rendszerhez, mégis hangsúlyozza, hogy nem kíván ítélkezni és továbbra is bizakodó: még mindig reméli, hogy lehet más a politika. Vagyis, hogy nem más, hanem éppen az, amit a görögök is értettek alatta. Hogy egyszer majd a T. Házban is megtapasztalható lesz az őszinte játéköröm, a spontán derű, a közösségi, autentikus létezés. Addig pedig csak annyiban bizonyos, hogy a magyar parlament “a lehető parlamentek legjobbika".
 

Kukorelly Endre: Országházi divatok, a Libri Kiadó kötetbemutatója a Centrál Kávéházban, 2014.03. 24.

Fotó: Bach Máté