Ilyen "Dániát" állít elénk Bagossy László rendezése, amelynek meghatározó eleme Bagossy Levente stadionlelátót formázó díszlete. És nem csak a látványvilágot határozzák meg a lépcsőszerűen elhelyezkedő piros széksorok, a piros-fehér zászlókba-sálakba öltöztetett, festett arcú, viking fejdíszes, az idő túlnyomó részében a helyükön ülő, időnként felpattanó  szurkolók, hanem az előadás dinamikáját is. Pontosabban tükörszerű statikusságát. A tükörjelleget a többször ránk kapcsolt villany is erősíti, de az is, hogy Hamlet időnként kiszól hozzánk.  A statikusságot pedig az, hogy a színészek velünk szemben ülnek, és sokszor akkor is minket néznek, ha egymáshoz beszélnek.

Az első felvonásban tele van a nézőtér, és a világítás emeli ki az adott jelenetben játszókat, a másodikban már sok az üres szék, vagy ha nem üres, a rá ültetett csontváz sem éppen szívet melengető látvány.  A szürkébe öltöztetett Hamlet azzal is kilóg a többiek közül, hogy neki nincs helye a lelátószékeken, ha ül, akkor is a lépcsőn, de ő az, aki szinte folyamatosan mozog az egész előadásban: ide megy, oda fut, ugrál, rohangál. A többiek viszont legfeljebb kimennek – bejönnek.
A statikusságból következik az is, hogy a szövegnek a szokásosnál is nagyobb szerep jut. Ebben a külsőségeiben és irányultságában egyaránt mára hangolt előadásban természetes, hogy Nádasdy Ádám mai köznyelvhez közelítő fordítását használják. Annak ellenére, hogy a szövegből jócskán maradtak ki jelenetek (például mindjárt az első, így csak később értesülünk a király szellemének feltűnéséről a vár fokán), az előadás néha, főleg a második felvonásban a kelleténél hosszabbnak tűnik, és ebben minden bizonnyal szerepe van a szövegközpontúságnak is. Ami odáig megy, hogy például Laertes és Hamlet párbaját, és az utána következő eseményeket szintén csak a szereplők elmondásából tudjuk meg, de nem látjuk. Mintha egy sportversenyt közvetítenének.

A Hamlet előadásokra általában nem a humoruk miatt emlékezünk, Bagossy László rendezésére azonban emiatt is fogunk. Csuja Imre például, amikor a vándorszínészek bemutatót tartanak a repertoárjukból,  kabaréjelenetbe illő, zacskózörgető - mobilozó nézővé változik, de Poloniusa, ez a túlbuzgó lakáj, máskor is megnevettet minket. Ebbe a humorba belefér az is, hogy az "Anyád, a királyné" mondatból a vesszőt felkiáltójelre váltva anyázás lesz. De miközben nevetünk ezen az ironikus-könnyedebb vonulaton, az előadás következetesen halad egy nagyon is tragikus irányba, a nemzethalál vízió megjelenítése felé. Ahogy az egyik vonulat ellenpontozza a másikat, az egyszerre zavarbaejtő és izgalmas.
Ki az a Hamlet? – teszi fel a kérdést az előadás színlapja. Polgár Csaba Hamletje sokat változik. Az apját (és ezzel tulajdonképpen az anyját is) elvesztő, kétségbeesett fiú fájdalmából indul: egy rémült gyerek zokog apja szellemének vállán. Lesz belőle őrültet játszó, a játék ízére ráérző, látszólag cinikus-könnyed, mögötte végtelenül magányos, ebben a közegben helyét soha meg nem lelhető fiatalember. Polgár Csabát beoltották mindenféle Hamlet-pátosz ellen: könnyed, ironikus, okos és szomorú Hamlet az övé.

Znamenák István Claudiusa nem túl okos és nem is nagy formátumú uralkodó: ő  a hatalomra került és annak megtartásáért mindent megtevő szürke középszer. Gálffi László hármas szerepet játszik, ő Hamlet apja is, Pogány Judittal párban pedig színészekként és sírásókként remekelnek. Ebben az előadásban Hamlet életének fontos nőalakjai, Gertrud és Ophelia kisebb súlyt kapnak. A többnyire szótlanságra kárhoztatott Gertrud szerepében Für Anikó némaságával is meg tudja jeleníteni a királyné tömény boldogtalanságát. Kókai Tünde Ophéliája inkább kislány még, mint fiatal nő, és kissé súlytalan Hamlet mellett.   
Tegyük azonban zárójelbe azt a néhány egyenetlenséget, kinek-kinek ízlése szerint hiányzó szálat, hangsúlyt, mert mindez nem fontos, ha az előadást a vége felől nézzük. Mert az utolsó jelenet, amelyben a fehér öltönyös, blazírt Fortinbras egykedvűen végignéz a magukat módszeresen és eredményesen felszámoló dánokon, majd csak úgy, unott szórakozásból készít is néhány felvételt a lelátóról tömegsírba szédült történelmi példázat fő- és mellékszereplőiről – ez bizony katartikus és hátborzongató. Mert úgy rímel rá (több más, nemzethalált vizionalizáló vers mellett)  a Szózatra, hogy világossá teszi: nem számíthatunk gyászkönnyekre se a norvégoktól, se ember millióktól, se máshonnan. Ha mi elsüllyesztjük magunkat, az senkit sem fog se meghatni, se érdekelni. A süllyedésre pedig legkevésbé sem megoldás, ha stadionokban, futballmeccseken kiabálunk.

William Shakespeare: Hamlet

Fordította: Nádasdy Ádám
 
Claudius: Znamenák István
Gertrud királyné: Für Anikó
Hamlet, Dánia hercege: Polgár Csaba
Hamlet apjának szelleme: Gálffi László
Polonius, állami főtanácsos: Csuja Imre
Laertes, a fia: Patkós Márton
Ophelia, a lánya: Kókai Tünde
Horatio, Hamlet barátja: Novkov Máté
Rosencrantz: Vajda Milán
Guildenstern : Ficza István
Sírásó: Gálffi László
A Sírásó Cimborája: Pogány Judit
Fortinbras: Dóra Béla
Első Színész, a betétdarabban Király: Gálffi László
Második Színész, a betétdarabban Királyné: Pogány Judit
Urak, hölgyek, katonák, hajósok, hírnökök, küldöncök, kíséret: Böröndi Bence, Dékány Barnabás, Feczesin Kristóf, Somhegyi György, Szabó Sebestyén, Varga Lili

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Ignjatovic Krisztina
Dramaturg: Gáspár Ildikó
Zenei vezető: Kákonyi Árpád
Asszisztens: Érdi Ariadné     
 
Rendező: Bagossy László

Bemutató: 2014. március 22.
Örkény István Színház
Budapesti Tavaszi Fesztivál

Fotó: Gordon Eszter