Szilasi László (Békéscsaba, 1964) 2010-ben megjelent első regénye, a Szentek hárfája közönségsiker lett, mely a megjelenés évében elnyerte a nívós Rotary Irodalmi Díjat. Míg a Szentek hárfája egy képzeletbeli település, Árpádharagos (Békéscsaba "átrendezve") múltját és jelenét mutatja be egy titokzatos gyilkosság után nyomozva, a 2014-es A harmadik híd a jelenben játszódik, és valós helyszíneken egy igen komoly mai témát mutat be.

A történet egyik elbeszélője az ötvenes éveit taposó Nosztávszky Feri, Deni volt évfolyamtársa, aki a kanadai tisztaságból és jólétből hazaérkezve a magyarországi mélyszegénységbe csöppenve hajléktalanná válik. Szeged utcáit járva a napi túlélésért küzd; csikkeket gyűjt meg ételmaradékokat, és igyekszik találni egy kis zugot, ahol kevésbé fázik éjszakánként. Így találkozik össze a titokzatos módon eltűnt volt iskolatárssal, Foghorn Péterrel (alias Robottal), kinek hollétéről homályos legendák terjengnek az osztálytalálkozón. Robot utcazenészként keresi a napi párszáz forintját, és a volt osztálya alfahímjeként most egy kis, utcán élő csapat falkavezére lett. Itt van Márs, Engelsz és Fondü, a három rangidős, akik bármennyire is fúrják egymást, különös módon elválaszthatatlanok. Aztán Angyal, a szép cigány fiú, és Droll, akit anyjaként szeret és tisztel. Végül a fiatal, jólelkű, madárszerű Anna, Robot szerelme. És persze az Új Fiú, Noszta, akit maguk közé fogadnak, és ezzel nagy valószínűséggel megmentik az életét. 

Míg a Szentek hárfája a történelmi időről, egy esemény vagy korszak valós rekonstruálhatóságának kérdéséről szól, A harmadik híd egy csoport hajléktalan egyetlen napját írja le sok-sok visszaemlékezéssel, majd egy kusza gyilkossági üggyel kiegészülve, és miközben végigjárjuk velük Szegedet, a városnak egy teljesen más, zárt ajtók mögötti arca rajzolódik ki a szemünk előtt. Ahogy az első regényben lassan kiderül, hogy a múltat nem lehet megfejteni; soha nem lesz a kezünkben egy valós kép arról, mi történt valójában, a második regény ugyanígy rejtett világot mutat be: a magyar valóság olyan tematikát járva körül, amit eddig nagyon kevesen írtak meg a hazai irodalomban. A szerző a hajléktalanságot tárgyilagosan, fellengzés nélkül ábrázolja, így az egyszerű olvasó is pontos képet kaphat a témát illetően. Ettől lesz sűrű, pontos olvasmány A harmadik híd, ami véleményem szerint az elmúlt évek egyik legjobb magyar regénye.



Mindkét történet puzzleszerű darabkákból épül fel, lassan bomlik ki, hogy közben legyen időnk megismerni a szereplőket. A Szentek hárfájának történetét négy narrátoron keresztül mutatja be, méghozzá négy különböző korban, és magukat a narrátorokat is mindig egy másik elbeszélő szemszögéből ismerjük meg – így folyamatosan átrendeződik, átértékelődik a tudásunk a szereplőkről. Így van ez A harmadik hídban is; a három főszereplő - három mesélő szemszögéből olvassuk a történetet, középpontban Nosztávszky Feriével, akiről aztán kiderül, hogy korántsem tudott annyit, amennyit korábban gondolt. A regényen Szilasi fordít egyet; bár ténylegesen Szegeden játszódik, és még egy térképet is látunk a könyv belső borítóján a kis csapat pontos útvonalával, de az a bizonyos harmadik híd a történetben leszakad, így kissé átrendeződik a valóság (ahogy első regényében a templomot is áthelyezi, amit megfognak és egyszerűen átraknak az út másik oldalára). A realisztikus helyszínválasztás azért is fontos, mert így érezhetjük át a téma aktualitását, vagyis hogy ez mind ténylegesen megtörténik, megtörténhet egy létező magyar városban.

Szilasi a HVG.hu-nak adott interjújában hangsúlyozta, hogy második könyvében a valóságra akart koncentrálni: a hajléktalan tematikát egy barátja ihlette, aki évekig az utcán élt. Elkezdte tanulmányozni az utcán élő emberek életét, eljárt hajléktalan szakmai műhelyekre, hogy élethű képet kapjon róla. Fontosnak tartja azt is, hogy ne tragizálja a helyzetet, hanem realisztikusan mutassa be azt. " A harmadik híd megírásával például a hajléktalanság körülményei között élő embereket próbáltam közelebbről tanulmányozni. Ezt pedig úgy éltem meg, mint a felejtés ellen történő munkát. Teljesen egyetértek György Péterrel abban, hogy mindig rettenetes traumáink keletkeztek abból, amikor megpróbáltuk magunkat felejtésre ítélni. Úgy látom, hogy nemcsak elmúlt dolgokat, hanem olyanokat is megpróbálunk elfelejteni, amelyek most történnek, például a hajléktalanokat. Szerintem az ember fontos munkát végez a közösségének, amikor megpróbál egy-két ilyen dolgot föltárni, visszaemelni a felejtésből, nem ritkán a szándékos elfelejtésből, mesterséges megfeledkezésből." Kutatása során tapasztalta, hogy a szociális munkások azt gondolják, az utcára került embereket nem lehet visszavezetni a társadalomba, ez százból jó, ha egynek sikerül, és az ő feladatuk nap, mint nap újra megmenteni őket. A napirend és a közösség az életben maradás kulcsa, és van, aki ezt az életmódot választja, ahogy a regényben Noszta is teszi.

Szilasi mindkét regényében erőteljes a krimiszál: egy-egy gyilkosság köré épül a történet, és ez a gyilkosság hol előtérbe kerül, hol hátteret ad a helyszínek bemutatásához, a szereplők leírásához. Most is az építészet kap hangsúlyt, mint a történelem egy darabkája, ami által rekonstruálni lehet az eseményeket, legyen az 1924 vagy 2010. Szilasi továbbá olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mi tartja életben az embert, és hol van, ha van, szabadsága. Hogy vajon lesz-e majd olyan generáció, amely ha elmegy, többé nem tér vissza hazájába, és vajon aki hazatér, hogyan tudja, tudja-e itthon újrakezdeni. A legvégén megismerjük egy harmadik nézőpontból is az eseményeket, Damon Strahl, a Németországból hazatért nyomozó történetén át, aki pontot tesz a gyilkosságok végére. Azonban a feltett kérdések megválaszolása már nem az ő dolga.

"Az ördög hajtóvadászatán talán mégiscsak a jóba űzetünk néha, erre gondoltam akkor. Meg arra, hogy Isten az idő mögött van. De egyszer felhúzza majd az időt, mint redőnyt, és ott fog állni az ablakkeretben, fiatalon és megkérdőjelezhetetlenül, mint egy régi vendég."