Mit várunk egy olyan kiállítástól, aminek Igazmondók a címe? Kellemetlen szembesítést a kis, mindennapi létet megkönnyítő hazugságokkal és a nagyobbakkal is? Sokkot? Leleplezést? Provokációt? Szórakozást? Megerősítést? Nehéz dolgunk lesz, mert ez a kiállítás bizony sorra veteti velünk a kisebb-nagyobb füllentéseinket. Botrány lesz, vagy önmagunkra ismerést nyugtázó mosoly – habitus kérdése. Ez a mind méretében, mind az alkotók sokféleségében grandiózus tárlat olyan gyökerekből táplálkozik, amelyek önvizsgálatra késztetnek, egyénként és az emberi kollektíva részeként is.

Egyrészt itt van a művészet territóriumának meghatározása mint probléma: immár évtizedek óta aktuális kérdés, hogy a művészet, miután felbontotta összes hagyományos formáját, képes-e önmagából megújítani magát vagy másfelé kell keresgélnie. Adódott a válasz, terjessze ki határait és tegye magát egyenlővé az élettel. Vagy nyisson olyan irányba, amely sohasem tartozott a grand art fennhatósága alá: amatőrök, kreatív megszállottak, a társadalom peremén élők, illetve az önmagukba zártság biztonságos vidámságával körülvett szubkultúrák, alternatív univerzumok, továbbá éppen az emberi közösség modern terepein, a városok közterein és utcáin szándékolt vagy véletlen vizuális jelzések érzékeny befogadása felé. A már unalomig ismert high and low dichotómiája igazán indokolttá akkor vált, amikor ezeknek a nyitásoknak köszönhető inspirációk, gondolatok, művek institucionalizálódni kezdtek, de megmaradtak eredeti környezetükben is. Újra-földalattizálódtak. Egy-egy esetben még az is lehetséges, hogy a két vonás egyesül: kint is, bent is, lent is, fent is. Azt hiszem, innen indul az Igazmondók története.
Ha a művészettörténeti klasszifikációt hívom segítségül, a kiállítás tengelyéül felállíthatom az art brut vagy outsider művészet (ami trükkösen sokszor korántsem kívülállók által gyakorolt), az autentikus, olykor veszélyes, még mindig provokatív dadaizmus, a szatíra, a városi létet tematizáló urban art és a sokszorosított kereskedelmi grafika képzőművészeti felhasználásának lehetőségei közötti összeköttetést.
 
Az ismert, különböző életkorú alkotók által képviselt olyan nyelvezeteket tehát, amelyeket a kulturális rendszerek már befogadtak az intézmények, a kritika és értelmezés világába, legfeljebb idegenkednek tőlük, vagy azért, mert hagyományaik nehezen körvonalazhatóak, vagy azért, mert jelenleg nem tűnnek aktuálisnak.
 
Ennek a kiállításnak a különlegessége abban rejlik, ahogy ezeket a műfajokat, megközelítéseket, amelyekbe a legeltérőbb vizuális világok is beleférnek: a giccs, a banális, a provokatív, a direkt-primitív, a felháborító, a személyes, a lírai és az általános, a vicces és a röhejes is. Mindez megfejelve azzal, hogy a szöveg és kép együttes alkalmazása vagy az írás képi elemként való felhasználása összefűzi őket; tehát ezeket egybeszervezi, egy keretbe, egy kontextusba szervesíti, még ha kis egyéni kiállításokként külön termekbe is, amelyek nagyon is aktuálisnak bizonyulnak.

A társadalomkritikus művészet ugyanis ilyen formát is tud ölteni. Az itt látható alkotások ugyan nem projektek, konceptuális indítványok, amelyek a kortársiasság nagyon is aktuális elvárását, sőt követelményét, a művészet társadalmi szerepvállalását támasztják alá, hanem olyan válaszok, reakciók és interpretációk, amelyek az emlegetett félig befogadott irányokból érkeznek. Márpedig, ahogy az utóbbi időben mindannyian tapasztaljuk, ezektől a vállalásoktól függ az életünk. Nem mindegy, hogy az igazságot ki vagy megmondjuk-e. Aki kimondja, feltételezi, hogy igazából mindenki tisztában van vele. Aki megmondja, az megmutatja.
Ennek a jegyében bomlik ki az a sokszínűség, aminek a Kepes Intézet helyszínt biztosított. Az utóbbi időben a tüntetések ikonográfiájára kiélesült, szemem előtt rendszeresen fel-felbukkan a Tüntetőtábla-erdő, Pauer Gyula ma már nem létező alkotása; ugyan nem a művészetről megfogalmazott autoreflexiói, hanem a tüntetés jelenségének, szerepének áttematizáló jelszavai miatt: "Éljen a tüntetőtábla-erdő, mint harsogó táblaképforma! Mindenkinél nem lehetek hülyébb!", de a hetvenes évek utcakő projektjei is gyakran eszembe jutnak.

Nyilván nem vagyok egyedül, ahogy ezt Sior vagy Free Ostástka-Medve Zsuzsi itt kiállított, de nem hivatalos művészeti közegben született alkotásai is igazolják. Sior paneljei, amelyeket az utcákon elhelyez és rajzaival, szövegeivel ellát, határozottan emlékeztetnek egy tüntetés eszközeire. A Facebookról ismert Free Ostástka filccel újrahasznosított papírra rajzolt napi penzumai, személyes hangvételű, napi hírekre készült alternatív sajtóillusztrációira pedig mindig úgy gondolok, mint egy egyszemélyes, internetes úton terjesztett forradalomra, méghozzá a józanész részlehajlástól és korrupciótól mentes forradalmára.
 
Ugyanakkor trükkösebb alkotók ők annál, hogy csupán ezen a síkon maradjanak: mindkettejük egyedi rajzstílusa egyben "márkajelzés" is, álnevet vagy művésznevet használnak (Sior esetében ez nyilván a street art szubkultúra szokásaival is magyarázható), rajzaik főszereplői – az alkotóktól elemelt alteregók – pedig mesehősként járják a világ bugyrait. Sior gagjei mellett néha olyan önvallomásos, lírai nyelven szól, ami olykor – majdnem zavarba ejtően – sokunk életére érvényes lehet.
Az igazmondás még magasabb szintje ez: a világ működéséről levont tanulságok szentenciaszerű összefoglalásai – hasonlóan feLugossy László művészetének enigmatikus tartalmaihoz. Távolinak tűnhet Bogdándy Szultán munkáit itt idézni, pedig azt hiszem, az ő asszamblázsai is hasonló értelemben, bár szöveg nélkül szólnak a magasabb rendű igazságról. A romantika óta tudjuk – és ez azóta csak bonyolultabb lett –, hogy a szép nem feltétlenül igaz és fordítva, a csúnya, bizarr vagy riasztó esetleg visszapöccintheti azt a bizonyos kizökkent világot, ha hajlandóak vagyunk szembenézni vele.

Költő-festők, és úgy is jelennek meg itt: Bada Dada és feLugossy László. Kvázi-sámáni, alászálló és felülemelkedő, autentikusan önreferens, direkt-epresszív és direkt-dada, át- és befoghatatlan, egymástól nagyon is különböző világuk, azt hiszem, a transzcendencia felé is megnyitja a kiállítás által felvetett igazságkeresést. De ezzel már talán túlságosan messze keveredünk el, az isteni szférák kutatása most kimarad a tárgyalásból.
A Könczey Elemér munkájában szintén felbukkanó napi penzum a megélhetés forrása: az ő karikatúráival jelenik meg a Krónika naponta, Kolozsvárott, de több kiállítást is rendezett már grafikáiból. A hagyományos sajtóillusztráció műfaji sajátosságait kioltja a kiállítás módja (installáció az összegyűrt grafikákból az emeleten), de mégis eszembe juttatja azt a tételt, amit nemrégiben egy magyar grafikáról szóló könyvben olvastam: a sajtóillusztráció az ország állapota. A karikatúra akkor ennek a szelepe kell, hogy legyen. A kiállítás módja úgy is olvasható, mint a mindennapok törmelékéből, napszámosként végzett rajz ironikus reflexiója.

Gyarmati Zsolt hibridjei, zombijai az urban art határterületeiről származnak. Gyarmati digitális képi elemekre épülő világában – amelyben stilisztikailag a "forró" gesztusfestészet is éppoly meghatározó – az "információs zaj", zörej távolít el attól a bizonyos szóban fogó igazságtól. A kiállításon Gyarmati szekciójának egy részét a művész és a kurátor Kepes György fényinstallációjába komponálta, a technológia fétisének állítva emléket, az életét a tudományos-kinetikus kutatásoknak dedikáló alkotó és a technológia törmelékeit felhasználó művész találkozásának szentelve.
Baranyai b András montázsszerűen szerkesztett, a fullasztó német expresszionista filmek plakátjait idéző "privát" képei a new age-es elvakultságot vagy a juppiktól hemzsegő kortárs világunk visszásságait indusztriális keménységgel, erős szubkulturális gyökerekkel tárják fel (nem tudom megállni, hogy megemlítsem, mennyire emlékeztet ez egy betiltott Atari Teenage Riot-videoklipre, amiben az irodisták a szaggató zenét hallva elvesztik arcukat). Mintha mindketten a mátrix kelepcéjéből próbálkoznának kijutni annak a bizonyos igazságnak a megfogalmazásával, de a nyelv, amit használnak, csak a kelepcéé lehet.

Világunk arra a konszenzusra épül, hogy annyi igazság, ahány ember, és annyi világ, ahány lakója van. Relativizálás? Akkor mihez viszonyítva mondunk igazat? Ha az igazmondás bátorság, akkor itt megtaláljuk. Ha banalitások mögött bújik meg, és a sorok közt hajlandóak vagyunk olvasni, rálelünk. A magasabb rendű igazságot, de közösségünk és társadalmi gondjaink kendőzetlen megfogalmazását is, ha vállaljuk, felfedezzük. Az önreflexió nevében, Free Ostástkát parafrazeálva, csak annyit mondhatok: Hölgyeim és Uraim, nézzünk szembe a saját hülyeségünkkel. Jó szórakozást kívánok ehhez és ennek jegyében, a kiállítást megnyitom. 

Fotó: Paksi Endre Lehel