1964 februárjában a San Remó-i Fesztiválon a 16 éves Gigliola Cinquetti győzött a Non Ho L'etá Per Amarti (Nem vagyok elég idős, hogy szerethesselek) című dalával. Én 11 éves voltam, és nem értettem, hogy Gigliola miért túl zsenge ahhoz, hogy valakit is szerethessen – mögöttem már legalább tizenöt sokkal idősebb lányka állt, akikbe beleszerettem. És, valamennyien sokkal érettebbek voltak nálam, a csajok az osztályomból és az alsósok soha nem érdekeltek. Készen álltam arra, hogy beleszeressek Giglionába is – pedig ő csak négy évvel előzött meg korban –, mert nagyon tetszett a hangja és a fekete, lófarkos frizurája. Március végén Gigliona ugyanazzal a dallal megnyerte az Eurovíziós Fesztivált is. Ekkor, a fekete lófarok mellett, fekete ruhában volt. De ez sem nem tántorított el, beleszerettem. Ezen a nyáron a pulai Valkane strandon sokszor néztem a tenger felé, és arra gondoltam: Ott van Itália, ott van Gigliona…

Az 1964-es eseményekből egyébként leginkább Cassius Clay győzelmére emlékszem Sonny Liston ellen (a tévé élőben közvetítette, valamikor hajnalban néztük). Cassius, aki később Muhammad Alira változtatta a nevét, világbajnok lett nehézsúlyú bokszban. Imádtam feszes táncát a ringben, de különösen megállíthatatlan dumálását, üvöltözését és kérkedését. Soha többet nem találkoztam senkivel, akinek az önfényezését tolerálni tudtam volna. Muhammad Ali maradt az egyetlen, aki ezt jól csinálta.

Vietnámban közben véres harcok dúltak, szörnyűek voltak a TV-híradások. És ott volt az a feledhetetlen május, amikor a horvát pionírok nevében átadtam Belgrádban Tito marsallnak a stafétát.