Az apácának volt már egy filmes elődje. A művet 1966-ban Jacques Rivette adaptálta. A mű kemény valláskritikája még kétszáz év múlva is akkora port kavart, hogy a katolikus egyház elérte a film betiltását, és kizárólag Jean-Luc Godard és a francia értelmiség lobbihadjáratának hatására mutatták be. Nicloux azért is várt filmje elkészítésével, mert a jelenkornak megfelelő szemszöget keresett a történethez. Végül az eredeti témától, az egyházellenességtől eltávolodott, és egy női főszereplő szabadságért való, kitartó küzdelmére helyezte a hangsúlyt. Suzanne lázadásának a 18. században még semmi esélye a győzelemre, sőt a '60-as években sem, 2013-ra viszont már jóval emancipáltabb nőfigurává fejlődött.

Diderot a regényt eredetileg nem irodalmi műnek szánta, valójában egy alaposan kitervelt vicc volt Croismare márki ellen. A mű levelek sorozatából állt, amelyben "az apáca" arra kérte a márkit, hogy segítsen visszavonni esküjét, indoklásként pedig részletesen leírta, milyen kínokat kellett elszenvednie az őt körülvevő nővérektől a különböző zárdákban. Nicloux ezt a felütés egy kerettörténetté változtatta. A filmben a főhősnő Suzanne (Pauline Etienne) szintén megírja az emlékiratait. Azonban ő, előle eltitkolt, soha nem látott, valódi apja segítségét kéri. Az apa-keresés motívuma fontos eleme volt már más Nicloux filmeknek, és most is hangsúlyos szerepet kap: a lány valójában végig apját keresi, de a néző már a történet legelején értesül róla, hogy a férfi halálos beteg. Suzanne szenvedéseinek sora ezzel lényegében végtelenné válik, a kerettörténet árnyalja a film, a regénnyel szemben egyébként pozitívra hangolt végkifejletét. 

A lányt látszólag anyagi okok miatt kényszerítik zárdába szülei. Két nővérének férjhez adása után a családnak arra már nem marad pénze, hogy őt is kiházasítsa. Nicloux filmjének hősnője minden egyes porcikájával tiltakozik a kolostori élet ellen, de végül személyes okból mégis kénytelen a fátylat felvenni: anyja saját, múltban elkövetett bűne, a hűtlenség miatt szólítja fel lányát, a bűn gyümölcsét a vezeklésre. Kiderül, hogy Suzanne mégsem teljes jogú testvér vagy gyermek. Ez Nicloux történetének fő motivációja.

A regény újfajta megközelítésén túl a film legnagyobb érdeme a képi világában rejlik. Nicloux ötletes vizuális metaforákkal szemlélteti az apácák nehéz sorsát. A film legerősebb pontja az apácák beavatási ceremóniájának korabeli szertartásokat idéző jelenete. A fiatal lányokat a földre fektetik, majd egy hatalmas leplet borítanak rájuk: mintha tényleg eltemetnék őket a súlyos redők alá. Niclouxnak így képi eszközökkel is sikerül még tovább hangsúlyozni az elnyomás érzését. Yves Cape operatőr, Anaïs Romand jelmez- és Alain Tchilinguirian díszlettervező teremtik meg a külsejében makulátlan kosztümös dráma hietles környezetét. A filmet eredeti helyszíneken, valódi kolostorokban és zárdákban forgatták a németországi Fekete-erdő hegyvidéken és Dél-Franciaországban. Érezhető a szándék az alkotók részéről, hogy az apácák világát ne csak zord és hideg helyként mutassák be: az élénk, meleg színek hatására egy-egy kolostori szoba néha még barátságosnak is tűnik.
Az erős felütés után a film azonban megtörik és két részre tagolódik. Az első rész egy modern Jean d’Arc történet, melynek során végig kell néznünk, ahogy az apácák válogatott kegyetlenségekkel kínozzák, meghurcolják és megalázzák Suzanne-t (és a bájos Pauline Etienne alakításában szívünkből sajnáljuk is), miközben ő szilárdan kitart a hite mellett. Nem az egyház ellen lázad, hanem az ellen, ahogy a zárdák különböző főnöknői rá akarják kényszeríteni saját szabályaikat. A második félidőben azonban a rendező mintha megijedt volna attól, hogy túl komolyan veszi a saját témáját, a dráma további elmélyítése helyett komikus jelenetek beemelésével próbálja kissé oldani a komor hangulatot. Mikor Suzanne új zárdába kerül, és ott egy új főnöknő (Isabelle Huppert) fellángoló szerelmével kell megküzdenie, a film elkalandozik a kiindulóponttól. Valójában tragikus, hogy Suzanne végre szeretetet kaphatna valakitől, de ez csak torzult formában képes megvalósulni. Az idős apáca viselkedése felett az egyház ráadásul szemet huny, és azt a bezártság kellemetlen, de természetes velejárójának tekinti. Az új főnöknő karakterén keresztül azonban a rendező új szempontból mutatja be a nővérek közösségét, groteszk képet festve. Isabelle Huppert alakítása lehetőséget ad a közönségnek, hogy kínjában néha felnevessen, még ha végül az arcára is fagy a mosoly. 

Nicloux egy jó ötlettel indult el, Suzanne az ő értelmezésében egy fiatal, lázadó apáca, aki mer küzdeni a saját szabadságáért. Kár, hogy ezt nem merte az egész filmen végigvinni. Az apáca egy gyönyörű képekkel festett, korhű kosztümös film, remek színészi alakításokkal, a rendező azonban kölcsönvehetett volna még egy kis bátorságot a főszereplőjétől, és akkor igazán erős és emlékezetes film lenne.



Az apáca (La Religieuse / The Nun)
Színes, feliratos, francia-német-belga filmdráma, 112 perc, 2013 Rendező: Guillaume Nicloux
Forgatókönyvíró: Denis Diderot, Guillaume Nicloux
Zeneszerző: Max Richter
Operatőr: Yves Cape
Vágó: Guy Lecorne
Szereplők: Pauline Etienne (Suzanne Simonin), Marc Barbé (Pére Castella), Pascal Bongard (L'Archidiacre), Agathe Bonitzer (Soeur Thérése), Louise Bourgoin (Supérieure Christine), Gilles Cohen (Pére de Suzanne), Alice de Lencquesaing (Soeur Ursule)

Bemutató dátuma: 2014. március 13.
Forgalmazó: Mozinet
Korhatár: