Egészen a legutóbbi alkalomig, amikor Sepsi László beszélgetőpartnerei Babiczky Tibor író és Varró Attila filmkritikus voltak.  Pedig az est témáját tekintve éppen a hatodik POPJAK-ról lehetett volna azt mondani, nagyon messzire sodródik majd attól, amit általánosságban szépirodalomnak nevezünk. Természetesen nem maga a krimi műfaja, vagy azon belül is a nyomozók karaktere miatt, hanem mert a beszélgetés alapjául részben egy alig pár nappal az est előtt befejeződött amerikai televíziós sorozat szolgált.



Sepsi László először arra volt kíváncsi, vendégei miben látják "a hard boiled krimi győzelmének" okát a műfaj klasszikus analitikus irányzata felett. Babiczky Tibor szerint a hard boiled krimi által ábrázolt világ sokkal közelebb van ahhoz a valósághoz, amiben az olvasók maguk is élnek. S bár bizonyos alapmotívumok, kötelező kellékek változatlanok, ez a műfaj a mai napig képes meglepni az olvasót illetve a nézőt. Varró Attila is úgy gondolta, hogy az analitikus krimi súlytalan játék, unalmas és lassú, a hard boiled ezzel szemben erősebb ingerekkel dolgozik, gyors és pörgős.

Hamar rátért aztán a beszélgetés az est egyik kiemelt témájára, James Ellroy Fehér Jazz című regényére. Babiczky Tibor elmondta, tiszteli Ellroy munkásságát, és bizonyos értelemben nagyon is impozánsnak tartja, ám nem szereti ezeket a műveket. Valami hasonló zavarja bennük, mint Thomas Bernhard műveiben, habár még Bernhard írásaiban is több a remény és a fény, mint az amerikai író regényeiben. Ellroynál ez a világlátás alapvetően magánéleti traumákra vezethető vissza, ám Babiczky szerint, ha túl tudna lépni önmaga árnyékán, akkor igazán nagy művész válna belőle. Babiczky úgy  fogalmazott, Ellroy írásai olyanok, mint a Szabad ötletek jegyzéke, csak nem vált ki semmiféle részvétet az olvasóból. Egy másik összevetésben Dosztojevszkijt és Petri Györgyöt említette, miszerint az ő műveikben a szeretetet adni és kapni vágya és annak kudarca egyszerre vannak jelen, Ellroynál azonban semmi ilyet nem lehet találni. A szerző saját megszabadulásáról van itt csupán szó, ez egyfajta tétje az írásainak, de egyáltalán nem megszabadításról beszélünk, az olvasó csak a puszta traumát kapja a regények által.

Varró Attila azzal az érzékletes képpel demonstrálta Ellroy regényeinek hangulatát, hogy míg az estre készülve napok óta a szerző regényeit olvasta, mintegy annak világában létezett, szinte mindenkit meg akart verni, ahogy felszállt egy villamosra. A megtisztulás, annak görcsös akarása Varró szemében is az a mozzanat, amit negatívumként lehet említeni Ellroy művei esetében, illetve az, hogy ebben az írói világban tényleg nincsenek tabuk.



Noha inkább általánosságban esett szó a regényekről, mégis a hallottak alapján könnyen elképzelhető azoknak is, akik nem ismerik Ellroy műveit, miféle nyomozókarakterek kapnak bennük szerepet. Nem véletlen, hogy a  mizantrópia bizonyult a megfelelő kulcsszónak és egyben összekötőelemnek az est másik témájához, a True Detective című tévéfilmsorozathoz, és főszereplője, Rust Cohle (Matthew McConaughey) karakteréhez is. Sepsi László szerint  Rust esetében egy traumatizált figuráról beszélhetünk, aki a benne lévő ürességet az épp felgöngyölítendő ügy iránti fanatizmussal és különféle szerepek eljátszásával tölti ki. Ezzel Babiczky Tibor rögtön vitába is szállt, szerinte Rust nem üres és nem is embergyűlölő vagy nihilista, hanem éppen hogy ő a legmélyebben érző lény az egész sorozatban. Sepsi felvetésére, miszerint az ürességet jelképezi a nyomozó lakása is, beszélgetőtársa egy Pilinszky-portréfilm említésével reagált, ahogy a költőnél sem az ürességet jelképezik a csupasz, fehér falak, úgy a sorozatbeli karakternél is sokkal inkább egy szerzetesi létre és a lemeztelenedés gesztusára utalnak.

Varró Attila problémásnak találta a sorozatban, hogy nincsen igazán (lelki) küzdelem, nincs igazi dráma azon túl, hogy a szereplők szerint szar az élet. Babiczky viszont úgy véli, épp ez a lényeg benne, ettől lesz valóságközelibb,  hisz a való életben is csak sodródás van, nincsenek igazán éles, drámai konfliktusok. Szerinte egyébként kétszer ilyen hosszúra is nyújthatták volna a készítők, míg Varró inkább rövidítette volna a sorozatot, szerinte harmadában el lehetett volna mondani, amit végül nyolc részben mutattak be. Babiczky szerint viszont ebben az esetben önmaguk paródiájává váltak volna a karakterek.



Szó esett még az utolsó rész keltette csalódásról, illetve az ehhez szorosan kötődő tévénézési szokásokról is. Hiszen  az elmúlt jó néhány évben a sorozatkedvelők hozzászokhattak az interaktív televíziózás egy olyan formájához, amelyben egyrészt a technológia révén (visszatekerés, kimerevítés, kinagyítás, stb.) atomjaira bontva lehet elemezni egy-egy epizódot, hogy mikor melyik lényegtelennek tűnő elem válik később központi motívummá, valamint az erről szóló diksurzus más sorozatnézőkkel közösségeket is képes teremteni. A True Detective elsősorban azokat a nézőket vonzotta be, akik ennek az értelmezési játéknak a lehetőségét látták a sorozatban is, és ehhez képest jelenthetett nagy csalódást számukra a történet zárlata. 

A beszélgetés során itt még egyszer visszaköszönt a klasszikus szépirodalom, hiszen Sepsi László az elvarratlan szálak kapcsán felvetette, ha úgy olvasnánk a klasszikus 19. századi nagyregényeket, ahogyan ezeket a  "minőségi televíziózás" kategóriájába tartozó sorozatokat nézzük, ott is rengeteg elvarratlan szálat találnánk.

Bizonyára nagyon sokan örömmel vették volna, ha ez a beszélgetés is interaktívvá válik, és egy hallgatói kérdés el is hangzott még (miszerint nem a mai korszellem jellemzője-e, hogy a teljes igazságot nem deríthetjük ki, csak egy részét, és örüljünk, hogy legalább megúsztuk a dolgot),  ám a helyszínen szerencsétlen módon egymásra csúszott két program, így a válasz kifejtésére már nem maradt idő. 

Fotó: Bach Máté