Bár én magam – sok zenészhez hasonlóan – nem táncolok, látványként nagy élvezetet jelent számomra a tánc. Erre a fesztiválra azonban – amit kifejezetten táncosoknak rendeztek – nem emiatt jöttem: elsősorban az improvizáció, különösen pedig a zene és más művészetek kapcsolata izgatott, amiből aztán jócskán akadt itt kedvemre való falat.

Sok modern táncelőadást láttam, és van némi fogalmam a kontakttáncról, azonban kissé elbizonytalanodtam, amikor az első napokban a fesztivál művészeti vezetőjével, Gál Eszterrel beszélgettem a „kontakt improvizációról”, ugyanis az egyetlen valamire való definíció, amit tőle kaptam, negatív volt: a kontakt improvizáció nem azonos a kontakt tánccal.

Egyszóval két feladatot láttam magam előtt: ki kellett derítenem, hogy mit értenek kontakt, különösen kontakt improvizáció alatt, valamint be kellett látnom, hogy mi köze van mindennek szorosabb területemhez, a zenéhez?

Egy pszichodráma workshop-on ismerkedtem meg Kálmán Ferenccel, aki rövid beszélgetés után felajánlotta, hogy a fesztivál valamelyik napján zenéljek a mozgásterápiás óráján. Minthogy már erre a pszichodráma műhelyre is azzal a céllal érkeztem, hogy kapcsolatot találjak a pszichodráma és a zene között, a 6. Nemzetközi Improvizáció Fesztivál lett az a pont, ahol minden szál összefutott.

Kezdem tehát a beszámolómat azzal, amiről mint kritikus nem számolhatok be: zenész-közreműködésemről a mozgásterápián. Azonban, mivel több zenész is játszott Kálmán Ferenccel, és én a Zenei Improvizáció laboratórium projektben szereplő zenészekkel beszélgettem is ezen élményükről, megpróbálom saját, személyes tapasztalataimat kissé általánosabb megvilágításba helyezni.

Kálmán Ferenc reggeli, bemelegítő órájának az Érintés, kötődés, támasz címet adta. Táncosokhoz híven, mezítláb feküdtünk a padlóra, és kinyújtóztattuk a végtagjainkat. Az órán jó, ha öten-hatan voltunk, kényelmesen jutott hely az elterülésre.

Egy ideje foglalkoztat az „alkalmazott zene” (pl. filmzene, szignál, stb.), és meggyőződésem, hogy ebben a szerepében a „zene” mint művészet nem kerülhet uralkodó helyzetbe: „alkalmazott”, mivel más, nem kifejezetten (saját) művészeti célokat szolgál. Éppen ezért, elhatároztam magamban, hogy lehetőleg tartózkodok a tonális struktúráktól, a nagyobb dallamívektől, és amennyire csak tudok, repetitív minimál-zenét játszom.

A földön feküdtem, nyitott szemmel hallgattam (és követtem) az utasításokat: éreztem a testemet feszítő erőket, éreztem a talajt, a bőrömet és az izmokat, próbáltam a bennem ható erőket és a talajjal összekapcsoló gravitációt egymáshoz hangolni. Többször is támadtak „zenei gondolataim”, de szinte mindig úgy éreztem, hogy túl erőszakos lenne az, ha felállnék, és gitárral a kezemben játszanék.

Egyetlen alkalommal tudtam – és akkor is csak rövid időre – megszabadulni ettől az érzéstől: ekkor ismétlődő, egyszerű és halk üveghangokat játszottam, miközben irigyeltem azon zenésztársaimat, akik lágyan, halkan, éterien tudnak játszani a hangszerükön, minthogy én még az üveghangokat is túl erőszakosnak hallottam. Az egyik zenész (Varga Zsolt, szaxofonos) elő sem vette hangszerét, a másik pedig, akivel beszéltem (Turcsány Villő, fuvolista-képzőművész) pedig kiment, és a szomszéd szobában játszott. Az ilyen atavisztikus test-érzékeléshez nem illenek az erős, határozott zenei hangok: tudatosan és mesterkélten hatnak.

Az első komoly bemutató (szerdán) aztán közelebb hozott kérdéseim megoldásához. Itt Dóra Attila szaxofonost láttam (és hallottam) zenélni Sybrig Dokter táncossal, és ahogy később rájöttem, a zenei improvizáció projekt egy másik tagja, Rhodri Davies is – ugyan a háttérből, de – élőben játszotta a zaj-effekteket Gál Eszter táncához. Később Attila elmondta, hogy milyen nehéz a halk, levegős, susogó hangokat játszani az egyébként rikoltozó hangszeren.

Erről az estéről két maradandó táncélményem maradt: Maria Francesco Scaroni nyitó szóló-tánca, és Bóta Ildikó tánca Potoczky Gáborral. Ahogy idővel rájöttem, értelmetlen dolog értékítéletekről beszélni az ilyen jellegű improvizációs előadások esetében: az egyetlen, amit jogosan mondhatok az az, hogy bizonyos előadások „megkomponáltabbnak” hatottak, némely előadásokkal pedig erősebben rezonáltam. E két előadásról mindkét dolog elmondható.

Maria Francesca előadásában a talajjal küzdött és a tánccal. Bár improvizáció volt, zárómondata megkomponálttá tette: nehéz kibetűzi a különbséget a művész és az ügyes svindler között. Bár egyetlen svindlert sem láttam ezen a fesztiválon, a fesztivál mottója számomra ez a mondat maradt.

Ha létezik konceptuálisan komponált improvizáció, akkor Bóta Ildikóék tánca az volt. A mozdulatok (a férfi-táncosé) ugyan rendkívül suták és nehézkesek voltak, azonban régen éreztem ekkora katarzist előadás után: a férfi, Potoczky Gábor – ha jól sejtem, paralízis miatt – ugyanis tolószékben, tolószékből táncolt. Erotikus jelenetet láttunk a tolószék(es férfi) és a szép táncosnő között.

Ahogy egyre több résztvevővel ismerkedtem meg, egyre több projektet és előadást láttam, a „kontakt improvizáció” fogalma is világosabbá vált számomra: nem más, mint szabad, kötöttségektől mentes érintés, érintkezés, kontakt.

Kontakt a fizikai térrel, táncosok révén pedig különösen a talajjal, kapcsolat különböző művész(et)ekkel (és amatőrökkel, valamint mozgásukban korlátozottakal), de a leginkább azonban érintés, fizikai és lelki kontakt egymással. Ezt a fesztivált nem hirdették plakátokon, médiában, csupán a belső körben, azok között, akik ismerik egymást, miközben végig megőrizték a nyitottságukat.