Amennyire szeretjük a bulvármédia titkos konyháiban kreált szereplők néha zűrzavaros, követhetetlen és szövevényes életét figyelni, annyira nem szeretjük, ha a magazinokban közölt otthonokban megjelennek az ott élők nyugodt mindenapjai - ha egy család "rendetlensége" elvonja a figyelmünket a műről. Egy magazinban közölt fotó akkor jó, ha rend van és harmónia. Az itt bemutatott háznál sincs meg ez a veszély, hogy az ott lakók elvonják a tekintetünket: semmi sem utal arra, hogy itt emberek töltik vagy fogják tölteni a mindennapjaikat. A képeken a steril belsőket nézve azon sem lepődnénk meg, ha a tátrai Pirx pilóta csirkét vacsorálna a zongoralakktól hiperfényes konyhapulton, de azon sem, ha a ház elképzelt ura, bizonyos Pongrácz István sáros gumicsizmában szalonnázna ugyanott. Tetszőlegesen tölthetjük fel elképzelt élőlényekkel a házat, és az elképzelt figurák előbb-utóbb belakják, élettel töltik meg a tereket és a patikaszag helyébe emberszag lép: a fehér falakat átfestik, a polcokra könyvet tesznek, a konyhába tálakat, a fürdőbe fogkefét. Ne adj’Isten, a garázs melletti konzol alatt kialakuló fedett helyet pedig tűzifa tárolására nevezik ki.

A nyolcvanezres Besztercebányától nem messze fekvő Göncölfalván járunk éppen a Garam első kanyarulata előtt, csodálatos természeti környezetben, az Alacsony-Tátra ölelésében. A falu a közeli ipartelepek és Besztercebánya dolgozóinak otthona. A ház építtetői sem azért költöztek a kis faluba, hogy a háztájiból tartsák el magukat: ingáznak a város és a ház között.





Ahogy a belső terek nem sokat árulnak el az ott élők érzelmeiről, mozdulatairól, gondolatairól, úgy a ház külső megjelenése sem fecseg az utcán sétálóknak. Az utcáról nézve az elsőre nem egy hívogató otthont leíró homlokzat mögött egy hagyományosnak nevezhető L alakú ház rejlik, aminek a tömegét az építészek a finom ujjaikkal kicsit az utca felé tolták, aztán még egy kicsit az ég felé is nyújtották. Ebből adódóan egy határozott, de hallgatag forma jött létre, amit a vízszintes vékony ablaksávval, és a felső szint hófehér tömegének a földbe fúrásával megszólalásra bírtak, beszélővé tették, de az a nyelv, amin megszólal, szintén nem sokat mond. Beszél a technikai tudásról, amiről a konzolok tanúskodnak, beszél az ehhez szorosan kapcsolódó plaszticitásról, amit a színkódok segítenek elő és keltenek valamiféle illúziót a szemlélőben. Városi, sőt, kicsit ipari/kereskedelmi nyelven szólal meg, a vidék nyelvezete, a hely története egyelőre hidegen hagyta.

Visszafogottság, átgondoltság jellemzi az alaprajzot. A hálórészek a zárt belső felé néznek, az utca felé egyedül a nappalitereket nyitották meg a tervezők, azt is a már említett keskeny ablaksávval.







Az épület erénye a bátorsága, a környezetével dacolva kompromisszum nélkül vállalja az elveit. De ez az erénye is különcséggé válik, mert ahhoz nem elég bátor, hogy az eszményeit a valósággal, a környezetével ütköztesse. Így egy magányos különc marad, akit a fényképeken is csak a szomszédjai, a lakói életének mozzanatai nélkül lehet ábrázolni.

A meglepő mondanivaló a ház szemszögéből mégis az, hogy az épület különc világa mindazzal a városból falura vitt hidegséggel, és gépi nyelvezettel magasabb rendű, mint a tágabb környezete képmutató, önző, törtető és erkölcsileg néha megkérdőjelezhető világa. És ezt honnan lehet látni? Elég egy bulvárlapot kinyitni, ott van minden.