gyerek
2014. 03. 21.
Úttalan utakon
A kortárs gyermekkönyv-illusztráció új útjai - szakmai beszélgetés az Átrium Filmszínházban
Nagyon megörültem, hogy végre szerveztek egy beszélgetést a gyerekkönyv-illusztrációról, hiszen mindig azt látjuk, hogy a kritikusok nem tudnak mit kezdeni ezzel a területtel. A rendezvény címe (A gyerekkönyv-illusztráció új útjai) sokat ígért, és Révész Emese a témában írt vitaindító cikke is végre kicsit másról szólt, mint azt megszoktuk. A beszélgetést Sándor Csilla moderálta, résztvevői Pálfi György egyetemi docens, Maczó Péter egyetemi docens, Varga Emőke irodalomtörténész és Révész Emese művészettörténész voltak.
Révész Emese azzal kezdte, hogy a művészettörténet részéről teljes visszhangtalanság övezi a kortárs illusztrációt. Ugyanaz a jellemzője, mint a gyerekkönyv-kritikának, nincsenek háttérkutatások és fogalomkészlet, amivel dolgozhatnának. Ezt a hiányt leszámítva egyedül Révész állt optimistán a magyar illusztráció jelenlegi helyzetéhez, szerinte a mostani kínálat alapvetően színesebb és változatosabb, mint a 60-as években, nem csak négy-öt illusztrátor uralja a piacot. A problémát inkább abban látja, hogy az igényes, progresszív kiadványok nehezen vagy egyáltalán nem jutnak el az emberekhez. A kis könyvesboltokat inkább egy szubkulturális réteg látogatja és a könyvtárakban minimális a progresszívabb gyerekkönyvek jelenléte. Révész szerint a kritika felelőssége lenne ezek megismertetése a szülőkkel, pedagógusokkal, könyvtárosokkal, csakhogy kritika az nincs. Legalábbis az illusztrációról. (Ez mintha nem lett volna tisztázva, hogy az irodalom vagy a művészettörténet részéről várnák a kritikát, az egyik beszélgető erre, másik amarra hivatkozott.)
Pálfi György és Révész Emese között néha átcsapott a beszélgetés az egyetemek harcába. Révész a klasszikus képgrafikai technikák háttérbe szorulását sajnálta, és hogy újabban a tervezőgrafika nagyon rányomja a bélyegét az illusztrációra, a tömegkultúra nyelvezetéből hasznosított stílus most a meghatározó. Pálfi szerint csak saját vizuális nyelvvel lehet kiválni az illusztrátor-masszából, ezt jelenleg az ex-Rohamos társaság képviseli, csak kevés kiadó meri bevállalni, mert nincs bennük sok pénz. Pozitívumként ugyan elhangzik a Csimota Design-sorozata, de aztán inkább a negatívumok felé terelődik a téma.
Ismét előkerül Bartos Erika Bogyó és Babócája (érthetetlen, hogy miért nem lehet más példával előhozakodni), és a beszélgetés egyre lehangolóbbá válik, főleg miután az - eredeti elképezelés szerint - illusztrációkról szóló párbeszéd egyszer csak rossz hangulatú vers-felolvasássá válik. Varga Emőke szerint nagyon szép lenne, ha létezne gyerekkönyvillusztráció-kritika, és a kritikusok rávilágítanának, hogy mely alkotások igényesek és azt is megfogalmaznák, hogy a többi mitől rossz, lenne elméleti fogalomtár és irodalomtörténeti kontextusba helyezés.
Ám úgy tűnik, hogy ezekről a "kellene" dolgokról inkább mindenki csak beszélni szeret. Néha egy-egy félmondat erejéig felbukkannak érdekes ötletek, mint például felnőtt szövegek illusztrálása, a grafika ifjúsági irodalomba történő beemelése (érdemes lett volna ezeket is példákkal bemutatni, mert ha már 12+-os könyv, akkor ott a Sherlock, Lupin és Én, vagy A Hold legsötétebb oldala, amely kötetek a szöveg mellett/annak kiegészítéseként nagyon jól használják a grafikát), vagy az interaktív könyv, de valahogy mindig visszakeveredünk az állami támogatás hiányára.
Az, hogy nincs pénz semmire, mindenki alul van fizetve és bezzeg külföldön milyen csodálatos minden, már eddig is nagyon sok beszélgetésen elhangzott, viszont sosem hallottunk még tervet a megoldásra. Arra a kérdésre, hogy ha lenne egy stadionnyi pénzük, mihez kezdenének vele, egyik beszélgető sem tudott ténylegesen megvalósítható javaslatot tenni.
Révész Emese cikke itt olvasható el.
Pálfi György és Révész Emese között néha átcsapott a beszélgetés az egyetemek harcába. Révész a klasszikus képgrafikai technikák háttérbe szorulását sajnálta, és hogy újabban a tervezőgrafika nagyon rányomja a bélyegét az illusztrációra, a tömegkultúra nyelvezetéből hasznosított stílus most a meghatározó. Pálfi szerint csak saját vizuális nyelvvel lehet kiválni az illusztrátor-masszából, ezt jelenleg az ex-Rohamos társaság képviseli, csak kevés kiadó meri bevállalni, mert nincs bennük sok pénz. Pozitívumként ugyan elhangzik a Csimota Design-sorozata, de aztán inkább a negatívumok felé terelődik a téma.
Ismét előkerül Bartos Erika Bogyó és Babócája (érthetetlen, hogy miért nem lehet más példával előhozakodni), és a beszélgetés egyre lehangolóbbá válik, főleg miután az - eredeti elképezelés szerint - illusztrációkról szóló párbeszéd egyszer csak rossz hangulatú vers-felolvasássá válik. Varga Emőke szerint nagyon szép lenne, ha létezne gyerekkönyvillusztráció-kritika, és a kritikusok rávilágítanának, hogy mely alkotások igényesek és azt is megfogalmaznák, hogy a többi mitől rossz, lenne elméleti fogalomtár és irodalomtörténeti kontextusba helyezés.
Ám úgy tűnik, hogy ezekről a "kellene" dolgokról inkább mindenki csak beszélni szeret. Néha egy-egy félmondat erejéig felbukkannak érdekes ötletek, mint például felnőtt szövegek illusztrálása, a grafika ifjúsági irodalomba történő beemelése (érdemes lett volna ezeket is példákkal bemutatni, mert ha már 12+-os könyv, akkor ott a Sherlock, Lupin és Én, vagy A Hold legsötétebb oldala, amely kötetek a szöveg mellett/annak kiegészítéseként nagyon jól használják a grafikát), vagy az interaktív könyv, de valahogy mindig visszakeveredünk az állami támogatás hiányára.
Az, hogy nincs pénz semmire, mindenki alul van fizetve és bezzeg külföldön milyen csodálatos minden, már eddig is nagyon sok beszélgetésen elhangzott, viszont sosem hallottunk még tervet a megoldásra. Arra a kérdésre, hogy ha lenne egy stadionnyi pénzük, mihez kezdenének vele, egyik beszélgető sem tudott ténylegesen megvalósítható javaslatot tenni.
Révész Emese cikke itt olvasható el.
Szerzők
-- Tóth Patrícia --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Interjú Beck Tamással, a 33. Salvatore Quasimodo Költőverseny fődíjasával
