A könyv a fülszöveg szerint is "panorámát" vázol fel, láthatóvá válik egyfajta hagyomány egy család és egy falu történetének mozaikjai. Pál Sándor Attila első prózavers-kötetében azonban a "pontozásnak", azért is lehet kitüntető szerepe, mert a mondatok hosszúsága a prózaversek esetében a versnyelvet, ritmust is alakító tényező. A hosszan mellérendelő lírai nyelvet több kortárs alkotótótól is megszokhattuk, példa lehet Oravecz Imre 1972 szeptember című kötete, ahol egy-egy szöveg egy-egy mondatnak felel meg, vagy említhető Tandori Dezső költészete is (pl. A feltételes megálló), ahol szintén nem ritka a tekervényes mondatvezetés. Pál Sándor Attila versszövegei mégsem illeszkednek egészen ebbe a hagyományba, lírája – amely egyszerre kötődik a falu világához, a gyerekkorhoz és mutatja meg az ezektől való elszakadást – a kötetben megjelenített atmoszférát legtöbbször nem túlburjánzó, kacskaringós mondatvezetéssel, hanem rövidebb, az apró mozzanatokat és részleteket kiemelő mondatokkal rajzolja meg. A részletekre figyelő eljárás, és az a mondatfűzési, versépítkezési technika, amelynek révén a szövegekben kihagyásokat érzékelhetünk, teszik sűrűvé, líraivá a Pontozó szövegeit.
 
Érdemes elsőként kitekinteni az egyes darabok címe és a szövegek közti kapcsolatra. Ugyanis sok esetben inkább egy kezdő helyzetet, egy időszakot, helyszínt, vagy tárgyat tesz meg címként (Nyárutó, Templomkert, Csap), s ettől a címként kijelölt kezdőponttól a szövegek gyakran eltávolodnak, vagy csak érintőlegesen kapcsolódnak hozzá. Erre az eljárásra a Nyárutó jó példa, amely az előzetes várakozással ellentétben egy kórház-tapasztalatról, a gyermeki kiszolgáltatottságról számol be, a Nyárutó címmel csupán időbeli kapcsolata van: "Hatévesen egy nyárutón tüdőgyulladást kaptam.". A továbbiakban az a nyomasztó és szorongást kiváltó tapasztalat lesz központi, amelyet egy kisgyermek átélhet kórházi kezelés alatt: "Virrasztottam minden éjszaka. Gonosz nagyobb fiúk / voltak a szobatársaim, [...] A vaságy nagyon nyikorgott, vizitekkor nem tudtam, mi / történik.". A szöveg elszakad a cím által kijelölt tárgytól, témától, nem az válik fontossá, hanem az a részletekre ügyelő nyelv, a tapasztalat, illetve a megrajzolt környezet, ami egy-egy érintőlegesen kapcsolódó cím alatt kibontakozik.
 
A fenti példából az is látható, hogy miért nevezhetőek a kötetben szereplő versek prózaverseknek, és kötetlen formájukból kiindulva nem csak szabad verseknek. Pál Sándor Attila szövegei ugyanis főként történeteket mesélnek, legyen szó egy a galaxist ábrázoló képről (Galaxis), Mozgólépcsőről, a falu bolondjáról (Mikuka), vagy éppen a fociról (Fradi). A történet azonban nem marad csupán történet, hol a megismerés és képzelet, az idegenkedés, a félelem, hol a megfelelési vágy és a csalódás tapasztalatainak bemutatását valósítják meg a fent említett költemények. Fontos, központi témaként jelenik meg az idő kérdésköre, legyen szó akár a múlt felidézéséről, az elmúlásról, generációk közti különbségekről. Ezek az időhöz kapcsolódó témakörök pedig – ahogyan fentebb is esett róla szó – egy adott tárgyból, rövid történetből indulnak ki. Említhető itt a Kabát, amely az apa és a nagyapa kabátjáról szól, melyeket a megszólaló hang összevet a generációk közti kapcsolattal és az öröklés, hasonlóság problémájával is. A tárgyak itt a személyek helyébe lépnek, így mikor a vers zárlatában az apa kabátja a szekrénybe, a nagyapáé pedig a fogasra kerül az egyszerre jelent ítéletet a kabátok és a felmenők között is.

Ám olyan versek is helyet kaptak a kötetben, amelyek kevésbé árulkodnak kézzelfogható környezetről, élményekről, sokkal inkább látomás-, vagy álomszerűek, mint a Zongorista: "Egyszer véletlenül felszálltam egy óceánjáró hajóra. Akkor vettem / észre, amikor már a nyílt vízen voltunk. Sosem voltam tengeribeteg. / Minden este zongoráztam az utasoknak [...] El-el felejtettem a nevem. [...] Minden éjszaka az óceánról álmodtam és arról, hogy / tudok beszélni.". A látomásszerűségre érzékletesebb példa lehet az Erdész című szöveg: "Vasárnapra virradóra megkopaszodott az összes öregasszony, / a férfiak mind egyedül maradtak a házaikban, az utcákon pedig / gyerekek röpködtek, felügyelet nélkül.". Ezen szövegek ugyan valamennyire meg-megtörik a Pontozó egyneműségét, ugyanakkor néhol gyengébben működnek, mint a konkrétabb keretbe ágyazott versek. Az utóbbi példát azonban érdemes abból a szempontból kiemelni, hogy a falusi környezet erőteljesen megjelenik benne, ez pedig az egész kötetre jellemző. Néhol a mindennapi cselekvésekben, mint a tyúk- vagy disznóetetés (Levelek), máshol a falusi gyerekek vágyaiban és félelmeiben (Torony), de olykor a nyelvhasználat is tanúsítja ezt, mint a "bagószag" (Forgófotel), vagy "Pál-fajzat" (Napfogyatkozás).
 
Nehéz volna azonban azt a kérdést megválaszolni, hogy ki beszél a kötetben, működik-e ez a versciklus úgy, ahogyan a fülszöveg sugallja, a gyerekkort megrajzoló visszatekintésként, amely "összemosódik saját emlékképeinkkel"? A Pontozó szövegei ugyan mélyen kötődnek a falusi kultúrához, és egy bizonyos faluhoz, amely a versek környezetét biztosítja, ám a lokalizálhatósággal ellentétben nehéz egy nézőpontot kijelölni az egész kötetre nézvést. Pál Sándor Attila kötetét azon mozgó nézőpontok teszik izgalmassá, amelyek az egyes szövegekben megszólalnak, legyen az gyerekkori hang (A papa jön, hazamegyünk,[...] lefénymásoljuk az / egyik rajzom, szeretnék adni belőle a barátaimnak." Forgófotel), a mindentudó narrátort megidéző megszólalásmód ("Ahogy a férfi egy este hazafelé tartott" Séta1), szerepjellegű ("Öreg vagyok, a cigánygyerekek úgy hívnak: apó."Apó), vagy éppen meghatározhatatlan, mind a beszélő, mind a megszólított azonosítása szempontjából, felvetve az önmegszólítás lehetőségét is (Vonat). Még szembetűnőbb példája a nézőpontváltásnak a Barackfa, amelyben a barackfáról a családi múltra emlékező megszólalót kvázi megszünteti az, hogy a közelben kaszáló férfi ügyet sem vetve rá végzi a munkát, így az ő szempontjából nem is létezik: "A lendülő majd visszaálló mozgást figyelem, / ahogy újrakezdi, nincs felesleges mozdulat, nincs elpazarolt energia, / nincs külvilág. Nem vagyok." Mégis, e sokféle nézőpontot ötvöző költészetben megszületik valamiféle egység, valamint a szerző nyelve, amely erőteljesen visszaköszön mindegyik szövegben. 

Ezt az egységet többek közt biztosítja, hogy noha a tördelés nem homogén, de mindegyik darab prózavers, nem váltogat lírai műfajokat a szerző, valamint, hogy nincsenek kifejezetten akár pozitív, akár negatív értelemben kiugró szövegek, egyenletes színvonalú versek foglalnak helyet a kötetben. Azonban ez az egységesség nem feltétlenül válik a kötet előnyére, ugyanis a Pontozó nem marad a végéig izgalmas. A kötet fele tájékán elfárad, még a sokféle nézőpont mozgósítása sem elég ahhoz, hogy fenntartsa figyelmet, unalmassá, egyhangúvá válik.
 
Pál Sándor Attila Pontozója ugyanakkor nem érdektelen, a színvonalasabb első kötetek közé tartozik, ez főként egyedi megszólalásmódjának köszönhető, amely egészen mentes a sallangoktól, a kezdő költő-közhelyektől. Mindez nem elég arra, hogy végig élvezhető olvasmányt nyújtson, ám arra mindenképp, hogy számíthassunk a jövőben a szerzőtől újabb, s talán még jobb kötetre.