Darvasi mindjárt az elején a prózaírói tapasztalatokat firtatta, azaz hogy volt-e bármi, amit az első regény tapasztalatai alapján Szilasi meg akart változtatni? Szilasi erre a kérdésre nem tudott válaszolni, mert az első regényét még nem olvasta újra, viszont elmesélte, hogy egy alkalommal Grecsó Krisztiánnal erősen alkoholos állapotban "szakmáztak", s Grecsó azt mondta neki, hogy "nem kell minden szarnak utánajárni, hallgatózzál belülre, írjad, amit gondolsz"; hogy emiatt-e vagy sem, de A harmadik híd megírása iszonyú küzdelmes volt Szilasi számára, ellentétben a Szentek hárfájával, amit végig nagy örömmel írt. Azonban maga a munkafolyamat hasonló volt az előzőhöz.

Egy személyes élmény, jelen esetben Lőrinc Sándor, Szilasi hajléktalanná lett szomszédjának az esete adja a motivációt, ezt követi az anyaggyűjtés, majd az írás. A különbség annyi, hogy most kevesebbet olvasott (Szilasi Iványi Gábor Hajléktalanok című könyvét említette), és többet gyűjtött a szó szorosabb értelmében: a legkülönbözőbb terepekre ellátogatott, hajléktalanokkal, segítőkkel került kapcsolatba: Pintér Tibor − aki pártfogó felügyelőként is működik − volt az egyike azoknak, akiknek a szöveg legelső verzióját is megmutatta. A végső verzió kialakulásában Németh Gábor, Darvasi Ferenc és Darvasi László segédkezett Szilasinak, aki azt is hozzátette, nemcsak megírni, de elengedni is nehéz volt ezt az anyagot, "napokig betege volt" annak, hogy kiengedte kezei közül a szöveget. A munkafolyamatról beszélve Darvasi az írói módszerekről is kérdezett, Szvoren Edina és Háy János adták az összehasonlítási alapot: Szvoren mondatonként ír, nem tud tovább lépni, amíg az adott mondatot nem érzi tökéletesnek, Háy-ból viszont úgymond kiömlik a történet. Szilasi a két alkotói attitűd közé helyezte el magát: leír egy első változatot, ami a jó minőségű anyag funkcióját kell betöltse, majd ezt követi a megmunkálás, a formázás − délelőtt négyórányi anyagtermelés, délután négyórányi visszaolvasás.



A műfajt firtató kérdésre Szilasi most is elmondta, hogy ő mint regényíró, nem szereti, ha zsánerezik a regényét, mert szándéka szerint nem zsánerbe oltott, nagy példányszámos, ugyanakkor szociálisan érzékeny művet akart írni, hanem regényt. Emellett persze a műfaji kategorizálást olvasói szempontból érthetőnek tartja. A tragikus versus ironikus szemlélet kérdése is előkerült, Szilasi Krasznahorkait idézte: "kihalt a szegénység kultúrája"; Móricz óta tragizálják a nyomort, pedig Tömörkény még nem a leereszkedő részvét technikáját alkalmazta. És sokan mások sem. Az irónia emancipál. Szilasi Thomka Beátával is beszélt a dologról, aki Pécsett egy szegénység-reprezentációval foglalkozó műhelynek is kutatója volt, ő is megerősítette Szilasi feltevéseit. A harmadik híd pedig már csak azért sem tragizál, mert – a szerző tapasztalatai szerint − maguk a hajléktalanok sem tragizálóan beszélik el történeteiket. Szilasi konkrét példát is hozott, egy mentősök által megvert hajléktalanét, aki történetét minden önsajnálat nélkül mondta el. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ami szomorú és/vagy nem ironikus, az esztétikailag nem is lehet értékes. Szilasi elmondta, hogy pl. amikor Térey az ÉS-ben megkérdezte Borbély Szilárdot, hogy lehet, hogy egyre komorabb, ugyanakkor egyre nagyobb példányszámos könyveket ír, Borbély azt válaszolta, nem attól lesz valami jó, hogy komor vagy derűs.

Szilasi azt sem titkolta, hogy anyaggyűjtés után hosszú felejtési és gondolkodási időre volt szüksége, ami kívülről jóformán a bambulással azonos tevékenységnek tűnhetett. Ebben a látszólag inaktív, valójában azonban legtermékenyebb időben jöttek létre a karakterek. Mire beértek, megformálódtak, Szilasi azon kapta magát, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeumnál tett séta közben megpillantotta életre kelt alakjait. Ebben a fázisban indulhatott meg a munka, a karakterek ilyenkor kezdenek el cselekedni alkatuknak megfelelően.

Darvasi az elbeszélőket is szóba hozta: a könyvnek sok szereplője van, de csak kettő válik elbeszélővé, a Kanadában bevándorló-irodában dolgozó, végül hazatérő Nosztávszky, és a szintén hazatérő, korábban Németországban nyomozóként dolgozó Foghorn. Szilasi a hajléktalanságot a depresszióhoz hasonlította: ő maga például depressziós alkat, régóta gyógyszerrel marad a felszínen, megtapasztalta a valóság képlékeny, állapotfüggő természetét; és hiteles beszámoló egy állapotról csak olyan szereplőtől érkezhet, aki az adott állapotot már megélte, de ki is tudott jönni belőle, tehát látta bentről is, kintről is, így esett a választás Foghornra és Nosztávszkyra.

Az utolsó téma a helynevek és személynevek kérdése volt. Grecsó ezzel kapcsolatban is javaslatot tett Szilasinak, szerinte nem kell átnevezni a helyeket – végül Szilasi is emellett döntött, az előző regénnyel ellentétben A harmadik hídban a helynevek (Szeged, Dóm) már nem álnéven szerepelnek. A személynevek forrása is gyakran a valóság, egyes nevek Szilasi édesanyjának érettségi tablójáról származnak, mások a badacsonytomaji borárusok − akiknél a szerző gyakran vásárol − neveiből. Ugyanakkor vannak nevek, melyek a hangzásalapú atmoszférakeltés ("legyen undorító") szándékával születtek, ilyen például a Barták, de fiktív nevek kontaminálása (Ludas János a Ludas Matyiból és a János Vitézből) is előfordul. Szilasi szerint egyébként a név olyan, mint a küllem: nagyon fontos. Ottlikot névadásban zseninek, példaképnek tartja.

Az est végén a történelmi regényre terelődött a szó, s az utalások alapján úgy tűnt, hogy Szilasi most valami ilyesmivel foglalkozik. Azt viszont kiemelte, hogy a történelmi regényben mindenekelőtt az adott kor jelenként való megragadása érdekli: "az idők élén való vágtatás tapasztalatának" megjelenítése.