A történet a tudat mélyére kalauzolja az olvasót, ahol nyomon követhetjük Schwarz Barnabás elméjének darabokra hullását. A romantikus hagyománynak számító őrület megragadásával és a naplóforma személyes tónusával jól játszik az író. Tehetsége egyértelmű. Az őrület és a világ széthullásnak ábrázolásához a nouveau roman, magyarul az "új regény" által megteremtett tárgyilagos leírást választotta, amely a mottóhoz visszacsatolva éppen az elfogultságot, vagyis a világ szubjektív megragadását tételezi fel. Érzésem szerint ennél a pontnál túlságosan is bebiztosított a regény, hiszen hiányzik belőle a – sokszor a magyar irodalomban is az egyik legnagyobb hibának számító – kísérletező kedv. Gerőcs Péter az új regény eszköztárát könnyedén alkalmazza, éppen ezért sokkal mélyebbre illett volna merészkednie a tudat poklába, s mindebből a tapasztalatból kiindulva az elborulásról korszerűbb és izgalmasabb látleletet nyújtani, melyben az előző köteteihez hasonlóan útvesztőbe kergethetné az olvasót. Ez az útvesztő pedig éppen újszerű nyelvi tapasztalatból bomolhatna ki, amely megteremtené az őrület, a mizantrópia és az írói látásmód közötti átjárhatóságot.

A regényben két elbeszélői sík mozog egymás mellett: egyrészt egy széthullott, emlékeitől megfosztott világ, ahol minden egyes momentum, az apró rezdülések sokszor repetitív jellegű lejegyzése, lételméleti problémát rejt magában. A másik síkon pedig a gyűlölettől és a magánytól átitatott, múltját elmesélő Barnabás visszaemlékezését olvashatjuk. Az emlékeit elvesztett naplóírónak már csak a jelene maradt meg, s egyben ő jelenti a műben, ha még manapság lehet ilyen ódivatúnak számító kifejezéssel élni, az író ars poeticáját, és az azzal való leszámolást is. A kényszeres írás és a dolgok közötti tájékozódás ennek a szakasznak a legfőbb problematikája, mintha az egész írás lényege éppen a világ összerakása, a folytonos jelentésadás, a poliszémia felszámolásáért tett kísérlet lenne. "Gyorsan le kell ülnöm egy padra és összeszedni az ezernyi részletet, mielőtt széthullnak." Nagyon jó ritmusban váltakoznak a széthullott és a még értelemmel rendelkező főszereplő feljegyzései, sokszor éppen az utóbbi értelmezi az előbbit. A legvégén egy romantikus csavarnak köszönhetően éppen az egyik szereplő adja közre a megtalált feljegyzéseket, tovább bővítve az elbeszélés térszerkezetét, a fikció rétegzettségét.

Izgalmas része a regénynek a megborult Barnabás háborús kalandja. Itt a fantázia és a valóság leheletfinoman épülnek egymásra. Hasonlóan jól sikerültek azok a részek, ahol az elbeszélői és a szereplői síkok egymásba olvadnak, lényegében egy összetükröződést hoznak létre. "Megyek tovább, senki nem fog megharagudni rám, ha nem fordulok el. Az egyik ház ablakában meglátom magamat. Jópofán nézek ki. Kezemben kihajtott könyv, nézem magam és jegyzetelek. Ez jópofa. Kedves látvány. Elgondolkodom azon, hogy nézek ki. Látom magam, de ez mégsem ugyanaz, mintha tudnám, hogy nézek ki. Vagyis az, hogy a kinézésem milyen. A milyenséget nem tudom. A milyenségnek van-e milyensége." Persze nem szabad megfeledkezni az isteni öniróniáról sem. Már-már annyira el vannak túlozva az egyes irodalomelméleti háttértudást, és írói világképeket felvonultató elbeszélésmódok, hogy ezzel a narráció éppen azok merevségét és határait figurázza ki.

Úgy vélem egy regénynek az lenne a feladata, hogy új utakat keressen, értsük ez alatt a történeti vagy nyelvi regisztereket. A betegség házának pedig az a hibája, hogy nyelvezetét tekintve nem elég erős ahhoz, hogy a történet viszonylagos egyszerűségét képes legyen feloldani.

Gerőcs Péterben még mindig ott van az ígéret és a lehetőség. Új regénye minden hibája ellenére is izgalmas alkotás a gyógyulásról. A múlt temetéséről. És várhatóan Gerőcs Péter kezdetéről.