Budapest már a dualizmus korában is hatalmas erővel rendelkezett, mindössze néhány évtized alatt világvárossá vált, ahová emberek ezrei özönlöttek külföldről és vidékről egyaránt, hogy magukba szívhassák e nő pulzáló, lüktető energiáit és, hogy rácsodálkozhassanak megbabonázó épületeire. Császtvay Tünde elmeséli azt is, hogy a korabeli vidéki ember nem képes befogadni azt a látványt, ami a Nyugatiból leszállva vagy az Andrássyn sétálva elé tárul: Mikszáth és Kassák is ír arról a mellbevágó élményről, ami a fővárosba érkezvén kapta el őket. Ez ma sincs másképp: Ughy Szabina arról beszél, hogy Budapest nagyon befogadó város, hiszen itt mindenki vidéki, rengetegen érkeznek nap, mint nap nemcsak azért, hogy megpihenjenek különböző terein vagy kávéházaiban mélázzanak egy fekete mellett, hanem azért is, hogy megvalósíthassák önmagukat, Budapest ugyanis a lehetőségek tárháza, e sokszínű poliszban mindenki megtalálja a számára kedves és fontos dolgokat. De nemcsak befogadó, hanem megbocsátó is: kegyelmesen tűrte a kommunizmus szervezetlen építkezéseit, a városkép elcsúfítását és még most is elnéző velünk, sőt folyamatosan képes a megújulásra is, türelmesen és megértően várja az új épületek megalakulását és a városkép folyamatos fejlődését.

Ughy Szabina

Kőrösi szerint gyalogosan járva folyamatosan rá lehet csodálkozni a város változatosságára, sokféle terei, épületei másképp lüktetnek, pulzálnak, ha pedig eléggé figyelmesek vagyunk, akkor zsigeri, érzéki érzést nyújthatnak számunkra. Azonban sokszor csak végigrohanunk ezeken a tereken, nem figyelünk, nem vagyunk jelen, csak futunk a jövő felé, így viszont Budapest nem tud teljes valójában megmutatkozni, elénk tárulni. Lénárd Annát ez a jelenség és György Péter: A sötét hegy című írása késztette arra, hogy megszervezze első sétáját, ami a cikk helyszíneit járta végig és megtanította az embereket, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is. Lénárd azt tapasztalta, hogy az embereknek nincs hozzáférésük saját múltjukhoz és saját terükhöz, így ezekre a sétákra hatalmas igény mutatkozik még a mai napig is: a budapestiek vágynak Budapest titkaira, rejtett kincseire, meg akarják fejteni, hogy hozzájuk miért áll olyan közel ez a város. A séták segítenek a lassú élet megélésében, az odafigyelés megtanulásában és abban, amit Kőrösi oldalnézetnek nevez: a mindennapok szürkeségében a város szépségeinek, kincseinek meglátásában.

Kőrösi Zoltán

Kőrösi beszél arról is, hogy Budapest a férfiakat is elkápráztatja: az itt élő nők ugyanazt a dinamizáló energiát hordozzák magukban, mint a város. Ezt Bach Máté fotós is hamar felfedezte, aki Ughy Szabina segítségével azért indította el a Pesti nő projektet, hogy megörökítse a főváros női energiáit és, hogy rávilágítson arra, hogy a sokszínűség nemcsak Budapestre, hanem az itt élő nőkre is jellemző.

Császtvay szerint már a dualizmus korában a nők fémjelezték a fővárost, hiszen már ekkor megjelent az a nőtípus, aki a vidékiven szemben a saját lábára állt, nem függött a férfiaktól, és képes volt eltartani magát. Az irodalomtörténész elmondja, hogy a korban ezt kétféleképpen tudták megvalósítani: színésznőként és kokottként. Éjjeli lepkevadászat című könyvében a bordélyok világába vezet vissza egy gazdag képanyag segítségével, amivel a pesti nő egy típusát világosan elénk tárja.

Kőrösi egy másik pesti nőt rajzol meg, amikor azt mondja, hogy a patriarchális társadalomban ők azok, akik hordozzák a történeteket, akik biztosítják a folytonosságot és őrzik a családi tűzhelyt. Úgy látja, hogy a nők nélkül Budapestnek sem lenne története. A pesti nők azok, akik nyitottak az új impulzusokra, akik keresik, kutatják a világ szépségeit és, akik tudnak időt szakítania a kultúrára is. Tehát legyen akármilyen is a pesti nő, egy bizonyos: ő az, aki megéli a pillanatot, nyitott és befogadó az újra, aki odafigyel a fontos dolgokra és érzékeny a változásokra és, aki továbbörökíti magában a hagyományokat.

A Hadik Irodalmi Szalon nőnapi külökiadása, 2014. 03. 06.

Fotó: Bach Máté