Habár elég kevés az esélye annak, hogy ezek a filmek megérjék a magyar moziforgalmazást, talán mégsem teljesen haszontalan foglalkozni velük, bízva abban, hogy egy-egy rendezvény, filmszemle alkalmával felbukkanhatnak.

Dietrich Brüggemann egy kicsit idősebb, mint Ranisch vagy Lass, első komédiáját Neun Szenen (9 jelenet) címmel 2006-ban készítette, mely, hasonlóan legújabb művéhez, vágatlan beállításokból áll. Ezt további két vígjáték követte: a Renn, wenn du kannst (Fuss, ha tudsz, 2010) és a 3 Zimmer/Küche/Bad (3 szoba/konyha/fürdő) című filmjei – műfajuk ellenére – mégsem állnak messze a Kreuzwegtől, éppen annyira szeretik kényelmetlen helyzetbe hozni nézőiket, mint Brüggemann drámája. A Kreuzwegben egy 14 éves kislány, anyja vallási fanatizmusától megszállva, úgy dönt, hogy feláldozza magát Istennek, ha szellemileg betegnek tartott kistestvére meggyúgyul (vagyis megszólal). Akármennyire is meglepő a hangnemváltás, Brüggemann következetes rendezőnek tűnik, akinek határozott elképzelése van arról, hogyan használja a filmnyelvet. A Kreuzweg a legjobb forgatókönyv kategóriájában kapta meg az Ezüst Medvét, melyet Brüggemann testvérével, az egyébként színésző Annával közösen írt.
 
PRAE.HU: Mi volt az oka annak, hogy ezzel a témával kezdtél el foglalkozni?
 
Az ok tulajdonképpen mindig irracionális, az embernek egyszerűen eszébe jut valami, és csak azután találja meg a racionális válaszokat a miértre, amikor már rég meghozta a döntést. Ehhez a témához elég sok okot találhatunk. A kilencvenes évek végén úgy tűnt, hogy a vallás világszerte halott, aztán tele lett a média a szélsőséges iszlamizmussal, majd az Amerikában elterjedt őrült keresztényekről cikkezett az újság, vagy a konzervatív német Benedek pápáról, az evangélikus mozgalmak terjedéséről, vagy Richard Dawkins és kollégái vallásellenes megnyílvánulásairól, melyek érvelésükben ugyanolyan dogmatikusak lettek, mint amit kritizáltak. A vallás egyszerre megint ott volt mindenhol.

PRAE.HU: A film kritikusan szemléli a vallási fanatizmust, de emellett maga is vallásos, miért volt fontos, hogy a lány áldozata mégiscsak eredményt hozzon?
 
Úgy találom, egy film unalmas, ha egyszerű kijelentéseket tesz, hogy van a jó, és van a rossz. Ez még nem ok a  filmkészítésre. Szerintem egy film akkor érdekes, ha kérdéseket tesz fel, vagy ha különböző kijelentéseket állít egymással szembe. A filmem természetesen elég erős kritizálja a vallásgyakorlás egy bizonyos formáját. Még a piustestvériség keretén belül is egy különleges családról van szó. Az anya komolyabban gondol mindent, mint az emberek körülötte. A többi gyereknek nagyjából normális élete van, a vallásuk miatt talán nekik is vannak problémáik az iskolában, de ők nem fognak ebbe belehalni. Ez természetesen egy szélsőségesen kicsavart helyzet, emellett viszont egyfajta kiterjesztés is; a piustestvériség radikálisabb, mint a hivatalos egyház, az anya náluk is szélsőségesebb, a lány annál is, ahogy azt a többiek elvárnák tőle. A pap megmondja neki, hogy nem szabad az életét feláldoznia, életben kell maradnia. A film pedig még szélsőségesebb, abban az értelemben, hogy mi az egészet a stációkkal kötöttük össze, és azt mondjuk, a főszereplőnk Krisztus utódjaként lép fel, és ha provokálni akarnék, akkor azt mondanám, igen, Marie szenté válik és a Mennybe megy. Egy filmnek muszáj ismernie azt, amit megjelenít, és ez a katolikus gondolkodási forma végighúzódik a filmen.

PRAE.HU: Rögtön világos volt, hogy a film ebben a formában, 14 hosszú beálítással készül el?
 
Igen, már a legelső filmem is plánszekvenciákból állt, de tartalmilag teljesen más volt, egy vígjáték, és nagyon jól működött. Nagyon nagy rajongója vagyok Roy Anderssonnak, számomra ő a mozi istene, és már a Neun Szenen című film óta tudtam, hogy vissza akarok térni ezekhez a rögzített plánszekvenciákhoz. A Kreuzweg lett az a film, amely ezt kiteljesítette.

PRAE.HU: A színészek rengeteget tesznek ehhez a filmhez, nagyon természetesen játszanak. Van tere az imporvizációnak ilyen kötött beállítások esetében?
 
Az improvizáció akkor működik jól, ha lehet vágni, de ha pontosan tudom, hogy egy hosszú beállítást hogyan akarok befejezni, nem lehet közben improvizálni. A szöveget nagyon pontosan használtuk, de ami igazán szép az ilyen hosszú beállításoknál, amikor az ember az egész jelenetet végig hagyja játszatni, és ezáltal egy őrült nagy feszültség alakul ki. A színészek majdnemhogy maguktól lesznek jók, nem teljesen maguktól persze, hiszen vannak rendezői instrukciók, mégis egy olyan áramlás van ezekeben a jelenetekben, melyek egészen másfajta hitelességet adnak nekik. Az emberben nem is tudatosul, hogy mennyire szétforgácsolódik a munka a hagyományos filmkészítésnél. Leforgatod a jelenetet 35-ször, 5 nézőpontból, de soha nem kerülsz bele ebbe a folyamba. Vicces módon a színészekkel teljesen technikailag dolgoztam. A szövegnek pontosnak kellett lennie, a jelenetnek úgy kellett működnie, ahogy az a papíron állt, mert ugye nem lehetett utólag a vágással felépíteni. Muszáj volt a megfelelő színészeket kiválasztani, és utána már csak arról volt szó, tényleg technikailag, hogy a szüneteket és hangsúlyokat kidolgozzuk. Hogy ki mikor szólal meg, hova néz, ennek volt egy koreográfiája. Minden jelenetet egy napig próbáltunk, és maga a forgatás is egy próba volt, az a felvétel, ami a filmben látható, gyakran a forgatási nap utolsó felvétele volt. Azokat a jeleneteket, amelyek csak koreográfiából állnak, igazából nem is próbáltuk el, a forgatási nap során alakítottuk ki őket.

PRAE.HU: Összesen három kameramozgás van a filmben...
 
A három kameramozgás három átmenet. Az elsőnél, a bérmálás az átlépés a gyermekkorból a fenőttkorba, a főhősünknek azonban ez az átlépés az életből a halálba, ekkor kezdődik el igazán szenvedésének története. A második átlépés teljesen banális, amikor haldoklik, elsvenkelünk róla, és a harmadik átlépés, amikor – és itt a kérdőjel – a mennybe jut. A többi jelenetet pedig tudatosan úgy alakítottuk ki, hogy a kamerának ne kelljen megmozdulnia. A forgatókönyvírásnak nagy kihívása ezeket a jeleneteket úgy felépíteni, hogy egyetlen beállítással működhessenek. Mindig hálás olyan jeleneteket kitalálni, ahol az emberek egymás mellett ülnek, mint például az autóban, ahol a figurák egy irányba néznek. De ha egy jelenet komplexebb, muszáj egyes szereplőket háttal a kamerának leültetni. Vagy egy koreográfiát kitalálni, amely szerint mozognak a szereplők a térben.

PRAE.HU: A jelenetenkénti egy beállítás ellenére mégiscsak különböző plánokat látunk, belső montázst.
 
A plánozást a próbák során fejlesztettük ki. De a gyónás jeleneténél például azt akartuk, hogy az egész egy közeli legyen, mert az volt az érzésem, hogy az a csodálatos arc, amelyet egész végig profilból nézel, egy meditatív sűrítmény. Automatikusan világos volt, hogy ebben a jelenetben nincs más lehetőség, csak ez a nézőpont. Nagyon felszabadító, ha az ember elveszi magától a választás lehetőségét. Csak egyféle szemszögét választhatom meg egy jelenetnek, nem kell többfélét kombinálnom, mert ez a játékszabály.
 
PRAE.HU: Nem tartottál attól, hogy a film túl színpadias lesz?
 
Nem tudom rossz néven venni, ha valaki teátrálisnak tartja a filmet, habár a színház azt jelenti, hogy nézőként a színészekkel egy légtérben vagyok. A színházi színjátszás teljesen másfajta, közvetlenül irányul a nézőre, és mindig beleszámít maga a tér is, melyben történik. A Kreuzwegben lévő színészi játék egészen más. Ez egy film, a színészek a kamerának, a mikorfonnak játszanak, ebben az értelemben nem igazán látok párhuzamot. A filmes tér, ahogy mondtuk, belső montázs, közelképek és koreográfia útján jön létre.

PRAE.HU: A vetítésen a közönség – én is – gyakran nevetett. Akármennyire is tragikus a történet, elkezed benne működni egy furcsa humor. Mennyire volt ez szándékos? Erről a kettősségről, a helyzet kínosságáról, amelyben a néző magát találja, Ulrich Seidl jutott eszembe.
 
Ulrich Seidl biztosan... és nála is jobban Roy Andersson, aki mindig mozdulatlan kamerával dolgozik, hasonló esztétikai alapból építekezik. Ami a nevetést illeti, magam is csodálkoztam, hogy ekkora mértékű ez a reakció, de nem voltam meglepődve. Örültem neki, hogy így látják az emberek. Csak nagyon kevés tudatosan elhelyezett vicc van a filmben. Ilyen például az abszurd matekfeladat. Akkor nevet rajta az ember, ha ismeri ezeket az iskolai szöveges feladatokat. Azt a jelenetet szándékosan eltúloztuk, de a többi...
 
PRAE.HU: Arra gondolok, amikor a lány az ostyától kezd el fulladozni.
 
Ez az, amikor világok egymásnak ütköznek, a pap más oldalról nézi az igazságot, mint az ápolónő, a maga gonosz módján ez vicces lesz. El tudná ezt hazudni az ember, de ez az, amiért én a művészfilmnek szemrehányást teszek: akár a Berlinale, akár Cannes versenyporgramját látom, semmi vicces nincs, mindent annyira halálosan komolyan gondolnak. De az élet nem ilyen. Különösen a leggonoszabb pillanataiban nem. És azt hiszem, hogy Kelet-Európában az emberek tudják ezt. De a német vagy francia értelmiség már nem tudja, azt gondolják, akkor lehet viccelni, ha az embernek már semmi baja sincsen. Nem! A humor mindig annak egy stratégiája, hogyan bánjunk ezzel az egész szarral. Csak létezik egy vonal a művészfilmben: Antonioni, Bresson, Haneke és különféle epigonjaik, utánuk "muszáj" komolynak lenni.
 
PRAE.HU: Ezért említettem Seidlt.
 
Igen, én jobban szeretem a dokumentumfilmjeit, azok annyira nagyszerűek és kegyetlenek. A játékfilmjei nagyon a vitára vannnak kihegyezve. Olyan mint a szörnyű bécsiek panoptikuma, számomra hiányzik belőle az azonosulási kényszer. Az, hogy az ember ezekben a kínos helyzetekben magára ismer, gyakran elveszik Seidlnál.
 
PRAE.HU: A 3 szoba/konyha/fürdő egyik karácsonyi jelenetében az apa feláll szenteste a családi asztaltól, hogy beszédet mondjon. Elmondja a három gyerekének, hogy most, hogy a legkisebbik is elmúlt 18 éves, be kell vallják, csak eljátszák a szerető házaspár szerepét, és hivatalosan is el fognak válni. Egyszerre nagyon vicces, és szomorú a jelenet.

Rendkívűl kínos, igen. Alapvetően ugyanaz a tragédia, mint a Kreuzweg esetében. Mindig hangsúlyozom a folytonosságot ezek között a filmek között, mert csak felszínesen különböznek egymástól. A folytonosság egyrészt abból áll, hogy szociálian érzékenyek vagyunk, és megpróbáljuk azt realisztikusan leképezni, hogy minden figurának megvan a saját igazsága. A 3 szoba/konyha/fürdő családjánák felépítése természetesen teljesen más, mégis hasonlítanak abban a Kreuzwegben látottakhoz, hogy a szülők valójában nem látják a gyerekeiket. Van egy rendszerük, és azt gondolják, így működik az élet; a gyerekek számára eljátszunk egy szép családot, de közben mindenkinek megvan a saját párja. De a gyerekeket közben nem veszik észre. Ugyanez a probléma a Kreuzweg esetében, az anya a saját rendszerébe helyezi bele a lányát, anélkül, hogy ténylegesen látná őt.

PRAE.HU: A Berlinalén nagyon szembetűnő volt, hogy a filmek, és különösen a német filmek, megpróbálnak realisták lenni, de ez a realizmus annyiban merül ki, hogy szereplőiket követik egy kamerával. A német film helyzetéről sok vita folyik. Neked mi a véleményed róla?
 
Ugyanígy látom én is. Legtöbbször a filmek csak tartalmilag kigondoltak. Megvannak a színészek, a jelenet, tudjuk mi történik, a kamera meg megy utánuk. A másik eset, hogy csak a szép képek lesznek lényegesek, viszont a kép tartalmához már nem fognak passzolni. Amit én próbálok meg, inkább az, hogy legyen egy meghatározott esztétikai vízió, vagy egy elbeszélői vízió, amely magába zárja, hogy milyenek az emberek, milyen a narráció, milyen a humor, és ez a vízió határozza meg a jelenetet, illetve a képivilágot. Megpróbálok úgy dolgozni, hogy találok egy központi impulzust, amely megadja az irányokat. A film olyan, mint egy élőlény, olyan mint egy bártom, akiről tudom, hogy mit akar, és ezt tovább tudom adni a munkatársaimnak.
 
PRAE.HU: Kilátásban van már a következő projekt?
 
Igen, egy komédiát akarok készíteni neonácikkal. A kiindulópont a Four Lions című film volt, egy vígjáték iszlám öngyilkosmerénylőkről. Azt gondoltam, valami olyasmi jó lenne, csak neonácikkal. Mindenki tudja, hogy a neonácik teljesen idióták, kábé tíz percig lehet ezen röhögni, ezért arra gondoltam, szívesen csinálnék egy kesernyés, fekete komédiát egy egész országról, melynek nem sikerül pár nácit elintéznie, mert mindenki teljesen hülye a politikusoktól a baloldali szcénán át egészen az újságírókig vagy az emberekig az utcán. Annyi szemszöge van az idiotizmusnak... Amikor kitaláltam ezt a projektet, azt mondtam magamnak, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt a filmet senki nem fogja Németországban finanszírozni. De most, a Kreuzweggel és egy Ezüst Medvével, talán működhet.
 
PRAE.HU: Mit jelent Németországban egy Berlinale-díj?

Németországban túl sok film készül. Minden héten három különböző film kerül a moziba, senki nem tudja már követni őket, ez borzalmas. A legtöbbjüknek nem is kellene moziba kerülnie. Alig van kreatív impulzus ezekben a filmekben. Egy német filmnek már az is nagy szám, ha a Berlinale versenyprogramjában futhat. De azt is látni kell, hogy a német sajtó szereti kifacsarni ezeket a filmeket. Valószínűleg magasabbak az elvárásaik. Ha viszont valaki nyer egy Ezüst Medvét, akkor automatikusan egy magasabb szintre kerül. Jobb, mint a Német Filmdíj, mert nemzetközi versenyben nyert. Azért gondolom, hogy ha a náci filmemnek van valamilyen esélye, akkor az most van.