Eljött hozzánk Budapestre a Czinki meg a Pallag. Ezt persze gyakran megteszik, de most együtt érkeztek, és azzal a céllal, hogy a Roham Bár közönsége előtt egy beszélgetős-felolvasós esten mutassanak meg valamit magukból. Czinki Ferenc számtalan mellékállása egyikeként a kocsmákat járja, hogy megírja őket, Pallag Zoltán pedig szokásával ellentétben éppen nem mérgezi, és nem is sajnálja magát, hanem inkább csak ír, olvas, találkozik. 

Szóval kellemes kis életek rajzolódnak ki a párbeszéd első mondatai alapján. Ezek a mondatok azonban mégiscsak többrétegűek, a két székesfehérvári író utazásának több állomását is felvillantják, átvitt értelemben, és persze a szó földrajzi értelmében is. Leküzdik a lakhelyük és a főváros közötti távolságot, és szép lassan az első könyvükhöz vezető utat is. Mert akármilyen furcsa is, egyiküknek sincs még saját kötete. Pedig ahogy mondani szokás, igény volna rá.



Pallagtól megtudjuk, hogy a kezdeti buszozás és vonatozás után sokáig autóval járt, majd megszabadult gépjárművétől. Meztelen csigának érezte magát, amikor újra vissza kellett szoknia a tömegközlekedésre. Czinki jóval otthonosabban mozog, vagyis ül a MÁV járatain, felbontva egy sört, belemélyedve egy könyvbe vagy egy újságba. A városok közötti távolságokat sörben méri, tapasztalatai szerint például Balatonfűzfő és Budapest között egy sör a távolság, és kapunk tőle jó tanácsot is: a vonaton mindig olvasó emberrel szemben kell leülni, mert az ilyen valószínűleg bennünket is hagyni fog olvasni.

Bár a kocsmai népmesekincs fáradhatatlan gyűjtőjétől mindenki azt várná, hogy a vonaton is sztorikra vadászik, ez egyáltalán nincs így. Viszont az utazás a külvilág kizárásával, a sörrel meg az olvasnivalóval együtt a nap fénypontja, és néha még jobb is, mint maga a megérkezés – mindez kicsit olyan, mintha Kerouac életfilozófiáját hallanánk. Czinki után Pallag is felolvas egy utazós szöveget, majd többek között egy önmagát bemutató verset, amiben leírja, hogy kétszer vették fel a régész szakra, de másodszorra sem végezte el azt.



Szóval nem mindig egyenesen vonalban és egyenletesen felfelé haladt a pályája, de most azt mondja, élvezi a rendszeres munkát, a napi blogolást. Sokkal jobban, mint korábban napi három cikk kötelező megírását. Ráadásul a tervek szerint első verseskötete is nemsokára megjelenik a JAK-füzetek sorozatában. A blogon a függőségüktől szabadulni vágyó anonim csoportok jelmondatát ("csak a mai nap") használja fel, és Oláh Gergely Máté róla készült fényképeihez ír szöveget. A fotós amúgy együtt dolgozik Czinkivel is, aki az utóbbi években szívesen alkot a kocsmológia műfajában.

Az összes székesfehérvári (vagy a környékbeli, mondjuk várpalotai) kocsmát feltérképezni szinte lehetetlen, már csak azért is, mert mindig nyílnak újabb talponállók. Túl a közvetlen életveszélyen vagy éppen a legolcsóbb fröccslelőhely keresésnek izgalmán, az írót a helyiek történetei, azokon keresztül pedig a kocsma és a város múltja és jelene érdekli igazán. A lakótelepek szélén megbúvó, gyári munkások által látogatott kocsmákban ugyanis újratermelődik a múlt.



A szocializmus különös mementói ezek a vendéglátóegységek. Működnek még az olyan helyeken is, ahol bezártak az egykor még emberek százainak, ezreinek megélhetést biztosító gyárak. Mindegyik ilyen városrésznek megvannak a maga saját élelmiszerboltjai, fodrászüzletei, kocsmái, amiket szinte csak a helyiek látogatnak és tartanak el. Czinki ilyen helyekre tér be, és készít riportokat. Amelyekben azonban szívesen rugaszkodik el a valóságtól, a hallott történeteknek csak bizonyos elemeit használva fel.

Némi kellemetlenséget okoz azonban, hogy éppen saját törzshelyén nem üldögélhet és dolgozhat nyugodtan az elmaradhatatlan sör mellett, mert tevékenységéről tudomást szerezve mindenféle idegenek rohamozzák meg mindenféle sztorikkal, a lelkére kötve ugyanakkor, hogy még véletlenül se írja meg őket. A gyűjtésről és a kocsmai mikroközösségek életéről szóló történeteket élvezettel hallgatjuk, ahogy Pallag humorral és öniróniával mélyen átitatott verseit, prózáit is.



Utóbbiak egyikéből még arra is fény derül, hogy a régi székelyek pinás embernek nevezték a gyengébb nem képviselőit, ami megihlette a költőt. Az est aztán – mielőtt a székesfehérvári srácok hazatérnének – valódi spontán író-olvasó találkozóval folytatódik. Hol máshol, mint néhány közeli kiskocsmában. Csak Inota helyett most éppen az Erzsébetváros a helyszín.