Elég egyszer a kezedben tartani, még bele se olvass, hogy bekússzon eléd a Kedves ismeretlen. Színre, szagra, súlyra pont ugyanaz, az egyik tizenkilenc, nem, az egyik hatszázhatvan, a másik hatszázkilencven, Kemény István mindkettőben ott van. Hol ír, hol meg szerkeszt. A harminc gramm, innen úgy nézem, a végére eltűnik, miként a benzinárus, aki Molotov-koktéllal próbálkozik, de előzőleg nagy valószínűséggel felrobbanhatott maga is.

Egy halott apa megjelenése Beninben ritkaságszámba megy, tekintettel a holtak abbeli szokására, hogy meglehetőst ódzkodnak személyesen színre lépni. Aimé Billion apja mégis így masírozott a regénybe. Onnantól rücskös krokodilháton fölvonul apránként az egész család. Először a nagyapa. Még sehol se járunk, amikor Cotonou-ban, egy orvosi rendelőben, ahol hömpölyög az ár, igen, a rendelőben is, a szerelem születésének egyik legbűbájosabb leírására lelünk. Nagyapám a fal mellett ült a lassú sodrásban anyámmal az ölében, amikor apám hozzájuk lépett. Később a sárgalázat túlélt lányt megvizsgálta egyszer, még egyszer. Harmadszorra azért nem, mert szégyellte magát, hogy egyszerűen nem tud betelni anyám vizsgálatával. Aztán amikor már benne vagyunk rendesen a norvég misszionáriusok hígkávés-csokismuffinos történetében, fölveti a fejét A legjobb szándékok. Egyenesen bergmani ez a Kun Árpád, gondolom, aztán somolygok, csak úgy, a semmibe, mikor méreggel és ellenméreggel kezd játszani.

Van itt mindenféle náció, orosz csak nyomokban, ellensúlyozásképp egy idő után a sztori matrjoska babára kezd hasonlítani. (A materialista vuduzáskor, igaz, feltűnik egy Lenin-mellszobor). A bnokimók országa az első ilyen, babán belüli baba, komplett történet a napsütésben csillogó, éjjel foszforeszkáló bennszülöttekről. Drámájuk a Kisvakondéra hajaz, amikor kiirtják körülöttük az erdőt, az ő világukat is kíméletlenül szüntetik meg. A nagymama eltűnése, így az anya tuaregekhez vetődése már nem ennyire lineárisan íródik, vissza-visszatér, mint a spirál gyűrűi, önmaga fölé. Vagy a kígyó teste. Harmónia írásmód és téma között, az anyát ugyanis Dan, a nyomott kedélyű óriáskígyó nevelte fel, akivel haláláig meleg kapcsolatot ápol. Még amikor csirkecsontokkal dobálózik, legfőbb gondja, hogy éppen aktuális kígyói az utazás során bánatukban éheztek, és még egy huncut egeret se nyeltek le.

A visszatérés, mint a mesében, többekkel megesik. Aimé Billion például rendszeresen a Volvójába – közben simán eltelik száz oldal –, az anya egy kígyóba, míg a nagymama vékony bőrű krokodilba tér vissza. Az apa azonban mindük közül a legkülönlegesebb, ő nemcsak hogy téren és időn át mászkál, de átváltozik, orvosból mozigépész, abból szakács, abból óvóbácsi lesz, sőt egy alkalommal önmagával is szembetalálkozik. Amikor azt hinnénk, soha nem akarnak elszakadni a kusza, forró, benini szálak, és csak ne is szakadjanak, Aimé Billion kapja magát, vízumot szerez, és meglép Afrikából. Mintha elárulna, úgy hagy itt csapot-papot. A csalódottság fölött egyedül Arnfinn, a halottnak elkönyvelt fiú kompenzál valamit, a csalódottságon, hogy átlépünk a rozsomákok és a dongatemplomok földjére, és soha vissza nem térünk.

Birkaganéj- és málnaszagba érkezünk plüsstrollok és tetőn legelő kosok közé. Kakashalom mozgalmas, Hamuvölgy szelíd, a Bolond-vízesés pedig zajos, aztán elhalkul. Az idilli képen holmi tűzoltóoktatáson kimosott gyerekállkapocs se tud rontani. Viszont alkalmanként érdemes előhúzni a megállított idő teóriáját a javasember nagyapától, főleg amikor picit vérmes norvég black metal dobossal kerülünk szorongató közelségbe. Mondhatni jogos védelmi helyzetbe. Innentől az öregotthon mindent visz. Versennyel kezdődik, amibe van, aki belehal, igaz a halála átmeneti. Simán beleillett volna a bandába A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt, igaz, az svéd, igaz, az szülinap, de a hangulat pont olyan. Bele is vetjük magunkat a nyálfolyató, gatyahúzkodó idősek üde világába, és erősen kívánni kezdjük, bár volnánk mi is ápolásra szoruló norvég nyugdíjasok. Míg cseresznye- és lazacosztályon át vezet az utunk, addig minden rendben (nem élelmiszer-nagyáruházban járunk, hanem az otthon különféle hangulatú tapétákkal színesített részlegein), míg bekukkantunk néhány önálló ápolt lakásába, addig is patent, csak amikor már elönt mindent a vékonyfosás, lesz egy kicsit sok.

Aimé Billion az első részben tényleg mesél, a másodikban inkább dokumentál. Marad ugyan pár varázslatos elem, úgy mint a kaktuszok története, a lombhullás traumája Az első havazás első onanizálással való együttállása határozottan elérzékenyít. Szerencsére, amikor a seggtörlések és ürítések száma végképp túlmenne a kritikus határon, a szar átmegy szürreálba, a bnokimók megmentik a helyzetet. Az embert próbáló procedúra szívtabletták és vízhajtók pontosan harminckét fokos feketeribizli-szörppel való bevételéig szelídül. Sőt egy aprócska nő, bár aprósága természetellenes, tovább lágyít, most már a szíveken. Szinte várni kezdjük a fürdetést, hogy a fickó a lakásához érjen, közben csigázódunk rendesen, még a bronzkakas is elkukorékolja magát. És tessék, egy másik csudaszép jelenet, amint a Szinyakov-szindrómás picike nő a zuhanykabin ülőkéjén odafordul a férfihoz.

Ekkorra mintha végképp lenyugodott volna Aimé Billion mesélőkedve, szépen, lassan hömpölyög a történet, miként a mindennapok az ápoltak lakásai között, vagy a gleccser. Időnként azért szükség van egy kis felspanolásra ebben a nagy nyugalomban, olyankor előkerül az afrikai szer. Az a bizonyos nagyapai vidámító kábszerecske, nincs különösebb jelentősége, de szebb tőle a világ. Igazán akkor lesz érdekes, amikor Aimé Billion úgy proponálja a féldemens öregnek, van nekem itt egy afrikai szerem megbízható norvég alapanyagokból kikeverve. Rám tör a pánik, hogy ennek itt egyszer csak vége lesz, és túl gyorsan vége van, megbolondítva finom kis slusszpoénnal.

Nem bírom ezt, muszáj újabb norvég után nézni. Először a friss Műutat fogom sürgősen beszerezni, aztán jön A Végtelen-fjord prófétái Kim Leine-től. Mindannyian az elefántok óriási boldogságát keressük, de most úgy érzem, néha nem ártana kicserélni a rikoto fa gyökerére a szívemet, akkor nem ülnék ilyen üres kábultságban, és nem fájna úgy a hiány, mint gyerekkoromban A tizenöt éves kapitány után.

Fotók: Vécsei Rita Andrea