A londoni mackók első, 2003-as kiadása óta persze sok minden megváltozott: akkoriban még minden, nem csak ezekben a valóság ihlette versekben, hanem azokon kívül is az óvodás hétköznapokról, konkrétabban a reggeli készülődéstől az azt felülíró lustálkodásig ("Most arról készüljön lista/ mi minden nem lesz ma nálunk!"), az autós-mozdonyos-porchés játéktól az ágy alatti szörnyek és szekrény mögött élő tigrisek legyőzésén át az esti lefekvésig ugyanarról a kisfiúról, Marciról szólt. Aki kezdetben nem csupán ezekben a nagyon is tipikus szituációkat felelevenítő "helyzetversekben" volt jelen, hanem olyan, az előbbiekhez ugyan szorosan kapcsolódó, de mégiscsak földhözragadtabb eseményeken is, mint például egy író-olvasó találkozó vagy felolvasás. Persze nincs ebben semmi különös, hiszen számos példát hozhatnánk azzal kapcsolatban, milyen is az, amikor az otthon felolvasott könyvekben szereplő írócsemete, mint a történetek kézzelfoghatóan valóságos alanya, már-már családtaggá válik, és a rongyosra nézegetett, szeretgetett, vagy olykor összefirkált lapok nézegetése során konkrétan együtt cseperedik a jövőbeni olvasóval. 

Tóth Krisztina gyerekverseiben egyébként éppen az a jó, hogy nemcsak "kántálhatók", friss a szövegük, hanem játékosak, viccesek is. Mind a képzettársítások, mind pedig a nyelv terén. Sőt, megvan bennük az a fajta fricska, és ez megint csak a nyelvvel hozható összefüggésbe, ami miatt a szülő is szívesen olvassa őket. Főleg azokat, amelyek még az átlagnál is "furábbak". Akár azért, mert urambocsá’ szerepel bennük egy-egy csúnya szó, mint például a hülye (ami két szövegben is előfordul, így a Bonyolult versben és a Marci öltözködik címűben, előbbiben összesen nyolcszor, ráadásul tulajdonnévként szerepeltetve), akár mert ezt leszámítva is talán valamivel merészebbek az átlagnál. Nem félnek kockáztatni azt, hogy esetleg nem mindenki barátkozik meg példának okáért a Kérdezős vers alábbi két sorával: "Szerinted lerágja egy ember/ ha éhes, a saját fejét?"

Persze akár horror, akár sem, mindez jól adja vissza a gyerekek egy bizonyos korban olyannyira jellemző érdeklődését, meghökkentő kérdésfeltevését ("Szerinted hánnyal megy a táltos?/ Szülnek a banyák gyereket?"), és nem utolsósorban magát a nyelvet, amelyen mindez megszólal. Ami, már csak az előbb elmondottak miatt, többnyire sem bájolgó, sem csacsogós nem lehet. Vagyis, lehetne, amennyiben Tóth Krisztina nem a valóságot, vagy a gyerekek olykor igencsak meredek képzeletvilágát igyekezne valamiképp visszaadni. De mivel szerencsére éppen ez a célja, az a szülő számára is több, mint megnyugtató. Már ha azt vesszük alapul, hogy egy szöveg nem csupán a megfelelő hangzás, vagy éppenséggel az úgynevezett modernsége miatt jó, hanem ha hiteles, ismerős. Ha bele lehet bújni. Ha nem csak a jól szavalhatóra, könnyen megtanulhatóra, s egyúttal a megfelelésre hajaz, hanem kvázi a meghökkentésre is.

A londoni mackók szerencsére ilyen szöveg. Amelyet legalább otthon felolvashatunk, mert máshol, és ezalatt nyilván azokat a közösségeket értem, ahol a gyerekek jó része tulajdonképpen a teljes napját tölti, nemigen van (még) erre remény. Elnézve ugyanis a bölcsődék-óvodák kissé idejétmúlt, de mindenképpen némi vérfrissítést igénylő szöveganyagát, meséit, mondókáit, nem merném állítani, hogy holnaptól kedvet kapnának a kortárshoz. Hülyézős vershez pedig nyilván pláne nem: a csúnya beszéd egyébként is mindennapos konfliktusforrás, és hát ki akarna ezzel kapcsolatos újabb problémákat? Így hát marad a régi, a bejáratott, az unalomig ismert.

Pedig ami a legüdítőbb ezekben a versekben, az pont maga a hétköznapiság, a dacos, mégis könnyed antipoézis, abban az értelemben persze, ahogyan a szerző a nem szép, nem jó, nem bűbájos, ellenben sokszor iszonyú vicces realitásra reflektál, legtöbbször a gyerek, a kezdetben még óvodás, később iskolás kiskamasz szemszögéből. A kötet felépítésére is részben a korai-későbbi versek sorrendisége, részben pedig a tematikai rendszerezés a jellemző. Így kerültek például egymás mellé a mackós, s úgy általában az állatos, a játszós, a különböző otthoni, nappali tevékenységgel (Marci kertészkedik, Marci mosogat, Marci szerel), vagy a reggeli készülődéssel, tisztálkodással, esti lefekvéssel (a sorból talán csak a Tündérek c. vers ugrik ki, a többitől kissé eltérő stílusa miatt), és némi megfeleléssel (fogat kell mosni, meg levágni a körmöt, plusz állandóan mindent fejben tartani) kapcsolatosak (Agyatlan vers, Megfelelési vers). De ez utóbbiak már átvezetnek az iskolás korszakba, ahol a szünet még arra sem elég, hogy az ember egy jó kiadósat verekedjen ("Most én ütnék a Gergő fejére/ de rövid a szünet, mindjárt vége"). Ahol rendnek kell lenni, és nem lehet mindig visszaütni. Talán ebből is erednek a hiányok. Nem csak abból, hogy "az agyam ott maradt a polcon".

Ami pedig a könyvet a már említettek mellett még vonzóbbá teszi, az egyértelműen az illusztráció. Takács Mari figyelme ugyanis tényleg a legapróbb részletre is kiterjed: a külső-belső borítón elhelyezett szabászolló már előre jelzi a látványvilág eklektikusságát, az illusztrátor bensőséges és kreatív viszonyát a montázshoz. A kötet első ránézésre is felkelti a kíváncsiságot, pedig a lényeg még csak ezután jön. A retrós vintage képeket, a lapalji oldalszámos dizájnt, a vicces pin-up-os, szabásmintás, pop artos, századfordulós, árnyjátékos, modellezős-utánérzetet sok időbe telne leírni. Ellenben érdemes feltérképezni, lapozgatni, habár a kiadó mindezzel igazából nem is annyira a gyerekek, mint inkább a felnőttek számára kedvezett. Főleg azokkal a képekkel, amelyek a szövegek ironikus-játékos jellegének felerősítésével érzékeltetik a gyermeki, s mellette a játékra kész felnőtt nézőpontot is. S ez utóbbi képes leginkább arra, hogy éppenséggel ne csak az esetlegesen nosztalgikus múltba révedést, hanem egy bensőséges, mégis valóságos viszonyt teremtsen régi és új, gyermek és kamaszkor, s nem utolsósorban szerző és olvasó között. Legyen bár óvodás, iskolás, vagy olyan, aki naponta dolgozóba jár.
 

Fotó: Kováts Zsófia