Valószínűleg ez utóbbi tény motiválta a tízperces késéssel mögénk huppanó famíliát is, akik őszinte felháborodással és visszatérő röhörészéssel konstatálták, hogy „hát ez itt nem népzene”. Igaz, ami igaz, tényleg nem népzenét hallottunk, hanem egy kellemesen szabad, hullámzó jazz-folyamot harsonával, ütősőkkel, amibe Palya Bea vitt népi elemeket csobogó csoda-hangjával.

A koncert elején méltóságteljes melankólia hömpölygött a színpadról, hogy a köztes hullámmozgás után a zárlat egy eksztatikus „lüktetéssel” (PB dalának címe) ju(tta)sson a csúcsra. És mindez multimediálisan, ami azért majd másfél órában – ismerjük el – a befogadás szempontjából is nagy teljesítmény. Ott kezdődött a recenzensi (mindenre) elszántság és vizuális zavar, hogy nem ismervén az előadás posztmodernitás-fokát egy ideig a színpadon tevékenykedő fotóst is a performansz részének hittem. Nagy János zongorista-zeneszerzőből pedig egészen a meghajlásig csak annyit láttam, hogy kopasz – ha a Zöld Pardonban lettünk volna, akár Jamie Winchestert is képzelhettem volna a zongora mögé.

Kisvártatva egy magas, vékony hölgy tipegett elő, kezében papírokkal, akiben – ám legyen – felismertem Karafiáth Orsolyát, azaz egy újabbat a honi irodalom kaméleonájának arcai közül. Ez az arc hideg és erőltetett volt, jelenléte esetlen, és saját verseit is bizonytalanul, erőtlenül mondta. Pontos ellentétét képezte Palya Beának, aki virgonc könnyedségével melegséget és mosolyt varázsolt maga köré, olyannyira, hogy kevés férfiember állt volna ellen felszólításának: „részegedj meg a nyakamtól, / vékony, karcsú derekamtól”. De küldjük vissza a hormonokat a helyükre, és emlékezzünk, (ha már az [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=INTERJU0725[text]ÉS[/a]-ből megtudtuk) hogy ha énekel, akkor Palya Bea elsősorban énekes és csak azután nő.

Péterfy Bori viszont akkor is amorf ördög, ha menyasszonyruhában rohangál az Északi összekötő híd környéki bokrokban, és tágra nyílt szemekkel ijesztegeti a csendre vágyó horgászokat. A halakról nem is beszélve, akik széttrancsírozva végzik, mialatt valaki kapcsolgatja a nappaliban a tévét. Ja, és van dugás is, lepattant WC-ben; célirányosan, ahogy köll. A búvalbaszott lúzer horgász meg csak lógatja a horgát a vízbe, és nem esik le neki, hogy nem Amelie törpéjétől kap leveleket a Duna-partról, hanem a tüzes menyecskétől.

Minden sokszor történik, mert vi-ssza-vi-ssza-vi-ssza van játszva, hogy a film (mert erről beszélünk) illeszkedjen a ze-ne rit-mu-sá-hoz. Ez azért nem mindig sikerül, és a képsorozat abszurd narrativácskája néha idegenül hat a zene hátterében, de persze az egész vicc, a vetítés végén harsonások fetrengenek a homokban, és a fotósok is odamosolyognak egyet, mintegy önreflexíve. Orsi meg azt mondja, hogy „elvegyít”, de – sok a manír vagy épp kevés? – valahogy nem hisszük el neki. A Four Bones rendületlenül fúj, Kovács ’Kobzi’ Tamás rendületlenül üt, és ők rendben is vannak, semmi megingás - de libabőr se.

Multinak tényleg multi volt tehát az est, de talán több volt az ötlet, mint a mély gondolat, és ha Palya Bea nincs ennyire jelen, akkor előadásként is kevésbé lett volna átütő. Ezzel együtt különleges és szórakoztató élmény volt az „Impressziók”, és amúgy is, ki szeret zakóban ronggyá ázni?