Ezúttal a pályáján meredeken felfelé ívelő Ivan & The Parazol kapott bemutatkozási lehetőséget a Purple előtt, akik rövid angliai turnéjukat szakították meg azért, hogy fellépjenek a Deep Purple előtt. A Hooligansnél (2003, Aréna) mondjuk nem nehéz jobb előzenekart választani, a Parazol hatvanas-hetvenes évekbe visszabóklászó rock and rollja viszont hangulatában és stílusában is tökéletesen passzolt ide.

Vitáris Ivánék a Rolling Stones-féle nyersebb, dögre és lüktető ritmusra építő rockzenét játsszák, ami nem puha dallamaival, hanem zsigeri erejével dolgozza meg a hallgatóságot. Koncertjük is nagyon boogie-s volt, számaik először a lábakat indítják be, mint anno az első rock and roll bandák az 50-es években: Simon Bálint és Tarnai Jani ritmusszekciója nélkül sehova sem jutnának. Beke István pedig diszkréten tradicionális billentyűs témákkal színezte ki az amúgy feszesre szabott dalokat, amiket természetesen Balla Máté szerethetően polírozatlan riffjei és Iván barázdált hangja sodort előre.



Mindössze fél órás bemutatkozásuk a vártnál is jobban sült el – a taps mellé még három lánysikolyt is kaptak, ahogy a frontember viccesen megjegyezte –, a megilletődöttségükön már a második szám környékén túltették magukat, csak a Deep Purple túlzottan gyakori felemlegetése emlékeztetett arra, hogy a srácok még túlságosan idoljaik árnyékában tartózkodnak.

Műsorukat a 2012-es debütlemezük húzósabb számaiból szerkesztették össze, igyekeztek reflektorfénybe állítani a nosztalgiázó (1965), ill. a slágeresebb (Sellin’ My Soul, Take My Hand – előbbi a Megdönteni Hajnal Tímeát stáblistazenéje) darabokat, ám a legszebben most mégis a There’s A Lady elvarázsolt dallamai simultak fülbe.



Talán azért is, mert a márciusban érkező második lemez, a Mode Bizarre már egy nyugodtabb, atmoszférikusabb irányba vitte el a csapat zenéjét – ám az egyelőre még kiadatlan korongról pl. az Underneath helyett mégis a Wish You-t vették elő, ami a maga stoner rockosra torzított gitárjával kellően mocskos színfoltot képviselt a programban.

A Parazol az Aréna óriásszínpadán is megállta a helyét, nem volt üresjárat, és a színpadon se vesztek el – maximálisan szórakoztató, autentikus rock and roll-produkció az övék, sikerüknek csakis drukkolni lehet.

A Deep Purple is betöltötte a színpadot, de nem csak a tőlük megszokott mozdulatsorokkal: a FEZEN prózaibb látványképét most a 21. századi rockprodukciókhoz illő, kidolgozott fényshow-val és háttérvetítésekkel korrigálták. Ráadásul a körítést nemcsak parasztvakításként használták, hanem szervesítették is az előadásba: a Jon Lord emlékére írt és koncerteken is a legendás billentyűsnek ajánlott Above and Beyond alatt Lord-fotók villantak fel, a fényszabályozást pedig Ian Paice használta ki a The Mule-ba iktatott dobszólója közben, mikor teljes sötétségbe borult a színpad, és csupán világító végű ütőivel vezényelte a közönségét és magánszámát egyszerre.
Egyébként nagyon hasonló programot kaptunk, mint Székesfehérvárott: ott az újdonság ereje (először hallhattuk a tavaly megjelent Now What?! dalaival feldúsított szettet), itt pedig az Aréna profibb körülményei és az ennek köszönhetően felszabadultabb zenészek szállították az élményt.

A hangzás is szofisztikáltabb, rockosabb és a korai Purple-korszakra visszakacsintósabb volt – a FEZEN mégiscsak egy metálfesztivál, így ott például a Vincent Price metálosan szikár riffjei dördültek meg a leghangosabban, az Arénában viszont már nem is annyira Steve Morse, hanem a félelmetes atmoszférát szövő Don Airey billentyűje által leeresztett hangfüggöny dominálta a számot.
Rajongói konszenzus, hogy Ian Gillant most jobb formában lelte a koncert – mit mondjak, én ezt nem éreztem –, most a Hard Lovin’ Man végi Gillan-Morse dialógus sem volt olyan érzékeny, olyan karcos. A magasakat gondosan kerülő, a középtartományban és az új dalokban viszont roppant magabiztosan mozgó Gillan azért stabilan énekelt és láthatólag piszkosul jól szórakozott: nem csak lazán, mackónadrágban és piálós pólóban nyomta a bulit, de hátra-hátrament kis fülkéjébe, ahonnan egészen fura ruhakellékeket – hawaii virágfüzért és női alsóneműket – halászott elő a maga és az első sorok szórakoztatására.
Ami Fehérváron működött, az most is: így például Steve Morse neoklasszikus elemekből építkező szólóblokkja, de még inkább a hangszínekkel szórakozó, s ezzel futurisztikus, majd lírai hangulatot támasztó Airey magánszáma, aki végül klasszikus témákat és a Monti csárdást is befűzte performanszába.

Ami viszont nem volt Fehérváron, az értelemszerűen izgalmasabb volt itt: mint a már említett, The Mule-ba ékelt dobszóló, illetve a Black Night elé helyezett, egészen groove-os Roger Glover basszusdöngölés. Glover már a Space Truckin’ alatt is nagyon ficánkolt, de a ráadás pőre rock and roll dalaiban, a lakatként záródó riffeket felsorakoztató Smoke On The Waterben és a Black Nightban évtizedeket fiatalodott.
Most, hogy a hangszeresek a fesztiválprogram kötöttségei nélkül kaptak lehetőséget a privát bemutatókra, a dalokat mintha kevésbé jammelték volna szét és feszesebb, pörgősebb programot nyomtak volna Gillanék. Pedig nyitószámnak elhagyták a – speed metal előfutáraként is emlegetett, szóval tisztességesen tempózó – Highway Start, és nem a Fireballra, hanem az új lemez Aprés Vous dalára cserélték.

Nem a legszerencsésebb váltás, de azért bátrabban is igazíthattak volna a programon: az improvizációiról híres Purple ugyanis már évek óta kirobbanthatatlan dalokkal és dalkombinációkkal járja a világot – akár a Morse-éra érthetetlenül hanyagolt lemezeiről, akár az aranykor ritkább felvételeiből is válogathatnának a Machine Head-szerzemények kárára.

A szűk két órás műsor azonban így is teljesen patent volt, a rockzene nagy öregjei közül is kimagaslik a mostani Purple produkciója: a Heep ugyan lendületesebb, az újra Ozzy Osbourne-nal turnézó Black Sabbath pedig különlegesebb lett volna, de a mai DP olyan biztos pont a hazai koncertpalettán, aminek luxusát kár lenne alábecsülni. Ha jönnek, akkor menni kell, hiszen kevesen füstölik így nagypapa korukban is a hard rockot.
 
Képek: Török Tamás
 
A koncerten elhangzott dalok:

Après Vous
Into the Fire
Hard Lovin' Man
Strange Kind of Woman
Vincent Price
Contact Lost
Gitárszóló
Uncommon Man
The Well-Dressed Guitar
The Mule (dobszólóval)
Above and Beyond
Lazy
Hell to Pay
Billentyűszóló
Perfect Strangers
Space Truckin'
Smoke on the Water
Encore:
Green Onions
Hush
Basszusgitárszóló
Black Night