Nem a Beépített hiba tehát az első olyan nyomozós könyve, ami magában foglalja az ún. "quest novel" jellegzetességeit is: a főhős valamilyen rejtélyes ügy kibogozására indul Amerika nyolcsávos autópályáin, és ahogy a szálak egyre bonyolódnak, és ő egyre beljebb merészkedik a puzzle-szerű részletekbe, úgy derül ki lassacskán, hogy neki is fontos szerepe van az események látszólag véletlenszerű alakulásában...

Merthogy Pynchonnál soha semmi nem történik véletlenül. Nincsenek szerencsés találkozások vagy véletlenszerű egybeesések, itt mindennek és mindenkinek hangsúlyos szerepe, célja van. Így volt ez eddigi legsikeresebb regényeiben is; a V-ben (1963), a 49-es tétel kiáltásában (1966) vagy a Súlyszivárványban (1973).

A Beépített hiba alapsztorija a következő: 1969-ban járunk, javában zajlik a Manson-per és a vietnámi háború, miközben Amerika elnöke Richard Nixon. Larry "Doki" Sportello magándetektívet felkeresi volt szeretője, egy dögös kaliforniai szőke, Shasta Fay, hogy a segítségét kérje egy igen kényes ügyben: eltűnt – nős – szeretőjét akarja megtalálni, aki nem mellesleg a nyugati part egyik legnagyobb ingatlanmágnása, Mickey Wolfmann. Az ügy onnantól válik igencsak bonyolulttá, hogy Shasta Mickey után szintén eltűnik, és az ötszáz oldalon át tartó hajsza olyan irányokba mozgatja el Dokit, amin, ha ő maga nem is, de az olvasó nagyon meglepődik. Ugyanis Pynchon szerint a szellem bizonyosan a részletekben rejlik; méghozzá a legaprólékosabb elemekben, amiket nem is fél (ki)használni.

Doki természetesen már a legelején nyakig belekeveredik az ügybe, nemcsak volt szeretője személye miatt, hanem mert nagyon úgy fest, valaki megpróbál rávarrni néhány gyilkosságot is, ezért az FBI és az Los Angeles-i rendőrség (LAPD) folyamatosan a nyakában lohol, ezzel cseppet se könnyítve munkáját. Ő mégis habkönnyen veszi az akadályokat, méghozzá olyan mennyiségű fű használatával, amit még leírni is hátborzongató lenne. Ettől lesz a regény egy óriási, betépett road-trip Kalifornia útjain, ahol a lassan letűnőfélben lévő hatvanas évek alternatív mozgalmai között mintha már semmi nem számítana igazán. Útja során Doki rengetegféle emberrel találkozik, vannak itt füvesek, rendőrök, magándetektívek, stricik, hippik, ingatlanmágnások, fogorvosok, eltartott feleségek, fekete gangek, szörfösök, zenészek, gruppik, kalózhajó, indokínai heroin kartell, és még sorolhatnánk, de csak egyetlen dolog közös mindenkiben: hogy semmi nem számít. Az anyagon kívül nem igen érdekel senkit semmi egyéb, miközben a "szeretkezz, ne háborúzz" korszak szép lassan kifolyik a kezeik közül, hiába akarnak minden igyekezetükkel ragaszkodni hozzá. Próbálják kiélvezni ennek a pszichedelikus Amerikai Álomnak az utolsó cseppjeit, ám ennek megvan az ára: a Pynchon által hőn szeretett paranoia idővel rájuk villantja éles fogsorát. És itt kezdődik az igazi száguldás.

Egy idő után már maga Doki se tudja, mi az, ami ténylegesen megtörténik, és mikor hallucinál, ezért aztán le a kalappal az olvasó előtt, aki követni tudja az eseményeket. A hol itt-hol ott felbukkanó szereplők tömkelege sokszor beszélő nevekkel, (LSD nyomozóiroda, Borderline ügynök stb.) múltbeli utalásokkal, álmokkal, füves trippekkel, és természetesen fanyar humorral kiegészülve igazán szürreális képet fest a hatvanas évekbeli kaliforniai alvilágról. Persze a politikai és kulturális utalások sem maradnak el; körülbelül tízoldalanként emlegetik valamilyen formában például a sorozatgyilkos Charles Mansonvagy az elnök Nixon nevét, de belefutunk Vietnám-ellenes tüntetésekbe is, vagy éppen a tévében játsszák valamelyik korszakalkotó detektívfilmet, mely műfaj oly kedves Doki szívének (a könyv furcsa ötvözete a detektív műfaj előtti tisztelgésnek és annak kifigurázásának). A zene, mintegy állandó aláfestésként szinte mindig szól, főleg Doki autójában, de ugyanígy különböző bárokban, lakásokban, éttermekben is. Végig hallgatjuk a korszak olyan kultegyütteseit, mint a Beach Boys, a Beatles, a Bonzo Dog Band vagy a Boards – érdemes ezeket a könyv olvasása közben is bekapcsolni, és jó hangosan üvöltetni.

A szereplők végig valamilyen furcsa, az őrülettel határos állapotban sodródnak, főleg Doki, aki hallucinációi során néha előre látja a jövőt, vagy épp megvilágosodik az elméje, és képes átlátni azt a nem kis káoszt, ami felé a nyomozás halad. A szerzőtől nem áll távol az Amerikai Álom másik oldalának a bemutatása sem; a 49-es tétel kiáltása című remekművében az Oedipa nevű főhős szemén keresztül ismerhetjük meg a Bőség Földjének másik arcát; a lezüllötteket, kisemmizetteket, azokat, akiket a rendszer nem talált elég jónak, ezzel egy rejtett, földalatti létezésre kényszerítve őket – szó szerint. Ebben az esetben a nyomozók által oly szívesen elítélt hippik, füvesek, szörfösök és zenészek, ez a különös társaság alkotja az alternatív Amerikát, amelynek Doki, a maga hivatásával és drogproblémáival, éppen a határán mozog. A könyv vége felé sokasodnak a rejtélyes halálesetek, és Doki felett majdnem erőt vesz a teljes kétségbeesés és paranoia, ám valamilyen módon végül minden szál összeér, de ez ne verjen át senkit; a pynchoni szatíra világában soha nem lehetünk teljesen nyugodtak.

A Beépített hiba teljes joggal mondható nem épeszű regénynek, éppen ezért nem érdemes racionálisan, a józan ész határain belül értelmezni. Pynchon a hatvanas évekbeli őrületet tárja az olvasó elé, neki nyugodtan elhihetjük, hogy ez így, ahogy van, néhány évtizeddel ezelőtt (akár) meg is történ(hetet)t. Előbb vagy utóbb beszippant a pszichedelikus vécépapírok világa, ahol mindenki ugyanazt az elmebeteg játékot játssza, ahol mindenki gyanús, és ahol senki nincs biztonságban. A szerző ezúttal is olyan biztosan építi fel a regénybeli valóságot, hogy az olvasónak egy percig sincs oka kételkedni benne. És végül, végre, a köd mögé húzódva eltűnni látszik ez a felszínes és fenyegető világ, "hogy ezúttal valamiképpen valami más öltsön testet a helyén" (491.o.).