Már csak nagyon keveset kell aludni addig, amikor nem lehet majd aludni semmit. Bár az Oscar-díj ceremóniát a felületesnek ható csillogás és az Amerikai Filmakadémia sokszor igen átpolitizált döntései miatt előszeretettel kritizáljuk, mégis elvitathatatlan a show-tól, hogy van valamiféle mágikus ereje. Amikor a szervezők azon nyafognak, hogy folyamatosan csökken a nézettség (a legutóbbi évben egyébként éppen nőtt), akkor is 38-40 millió nézőt szögeznek a képernyők elé, csak az Egyesült Államokban.

És vitathatatlan, hogy létezik európai közönsége, még akkor is, ha sok tekintetben nehezebben tudunk felkészülni az eseményekre. Eleve, a közvetítést ígérő live stream-ek felkutatása (ha éppen nem sugározza magyar műsorvezetőkkel valamelyik csatorna) sokszor elkeserítő feladat, de még ha el is jutunk az élő képig, gyakran legyőz minket az álommanó, mielőtt sor kerülne a "legfontosabb" díjakra. Az a rengeteg filmes szakember, karrierje csúcsán, zokogva áll a Kodak Színház pódiumán, alig tudván elgügyögni édesanyja nevét, mi pedig nagyokat ásítozva kérdezgetjük sörösüvegünket: éppen mi a frászért is járt most ez a szobrocska?

Ha tudunk ezen segíteni, hát tegyük meg! Az Egyesült Államokban is igen sok munkába telik a nézők felkészítése. Csakhogy ott például a mozikban leadják az összes filmet, sőt: egészestés vetítésekké komponált rövidfilmes válogatásokban ismerhetjük meg a rövidfilmes kategóriák jelöltjeit is. (Jó hír, hogy idén a rövidek budapesti szerelmesei is megnézhetik az Oscar-jelölt élőszereplős rövidfilmeket vasárnap a Toldi moziban.)



Azért szeretem ezeket a kategóriákat, mert az 5-30 perces kisfilmek között is akad olyan, amelyik hatásában, igényességében és ötletességében nemcsak megközelíti, de le is körözi a nagyjátékfilmes kategória egy-egy versenyzőjét. Széles műfaji spektrumon mozgó, sokszor egyetlen gondolatra felépített kis gyöngyszemek ezek, melyekben a rendezők kiélvezhetik azt a szabadságot, ami a nagy költségvetésű nagyfilmeknél nem adatik meg nekik. Az egészestés filmek esetén a sok készítő (támogató és forgalmazó) közötti kompromisszum gyakran megfullaszthatja a legeredetibb elképzeléseket is. A rövidfilmeknél erről nincs szó, ráadásul: végignézhetőek akár egy kávé elfogyasztása mellett is.

Az első a legjobb animációs rövidfilmek kategóriája, melyben ebben az évben az Egyesült Államok mellett – csupa meglepetés – francia, japán és angol filmesek mérik össze erejüket.
 
Get a Horse!

A Get a Horse! Lauren MacMullan és Dorothy McKim rövidfilmje, akik vidám kalandozásra invitálnak a rajzfilmkészítés korai aranykorába. A film látszólag Mickey egérről, a jól ismert pereputtyáról és az ő teljesen hagyományos, dizni jópofizásukról szól alig hat percen keresztül. Azonban ennél azért természetesen több rejlik benne: a felületesen gyermeteg poénok mögött igen sikamlós felnőtt humor bújik, a "történet" középpontja pedig maga a mozi és az animáció története. A cselekmény Buster Keaton 1924-es ötletét ismétli (Sherlock, Jr.), amivel a filmkészítés hőskora előtt tiszteleg. Ez pedig, ha például a The Artist – A némafilmes sikeréből indulunk ki, egy gyengébb mezőnyben bőven elég is a győzelemhez. Ez a mezőny viszont egyáltalán nem gyenge. Ráadásul az őrült hajszában végül fényes győzelmet arató Mickey az a típusú sztár, akit már jól érzékelhetően "túldíjaztak": tíz rajzfilmje részesült korábban jelölésben és ezek közül egy, az 1941-es Lend a Paw című mozi már meg is kapta az Oscart. Valószínű, hogy idén fiatalabb művésznek ítélik majd a díjat. Arról nem is beszélve, hogy tavaly is a Disney nyert a Papermannel.


 
Feral

Bár elvileg már átléptünk azon a lehetetlen, buta közfelfogáson, hogy a nem élőszereplős, különböző vizuális technológiák segítségével készülő rajzfilmek és animációs filmek szükségszerűen a gyerekeknek szólnak (gondoljunk akár az olyan balladai szépségű egészestés filmekre, mint a Fel! vagy a WALL-E, esetleg a burjánzó korhatáros társadalomkritikai rajzfilmsorozatokra: Simpsons, South Park, Family Guy), azért még mindig gyakori, hogy ezt a kettőt: az animációt és a gyerekmesét kényszeresen megfeleltetik egymásnak. A jelöltek között éppen ezért üde kivétel a Feral, ami álmos és zavaros képeivel inkább az igényes művészetrajongóknak készült. Olyanoknak, akik érzéki gyönyörűséget várnak és nem elsősorban a cselekmény szövésére (már amennyi tizenhárom percbe cselekmény egyáltalán belefér) kíváncsiak. Készítői, Daniel Sousa és Dan Golden fekete-fehér animációt alkottak egy vadonban talált gyermekről, akit hiába visznek a civilizált városba, ott kegyetlenebb vadakat talál az erdei farkasoknál. Ugyanakkor nem is gyermek ő, inkább tünékeny lidérc, a magány és az elveszettség apró fehér hajtása. Feral története akár befutó is lehetne, ha nem volnának azért még mindig kétségeink a fentebb vázolt felfogás eltűnését illetően (hogy tudniillik az animációs film a gyerekszobába való). Meg hát mi tagadás: a Feral néha túlzásba is viszi a művészieskedést.



Mr. Hublot

A franciák filmje győzelemre született. Laurent Witz és Alexandre Espigares egyrészt remekül eltalálta azt a sémát, amelyet a Filmakadémia gyakran és örömmel jutalmaz, másrészt ki is hozta belőle a maximumot. Egy pazar, apró steampunk városban vagyunk, ahol a tárgyak mellett minden élő is apró szerkezetek, csavarok, elektromágneses hengerek és ceruzarugók ötletes építménye. A környezet és a benne élők a jól ismert szobrász, Stéphane Halleux művészetét juttatják eszünkbe. Ez nem véletlen, hisz a Halleux nemcsak ihletője volt az alkotásnak, de maga is részt vett az elkészítésében. A történet szerint a magányába zárkózó, mogorva, számzár-homlokú Hublot úr magához vesz egy kóbor robotkutyát, aki lassanként megváltoztatja a magának való, monomániás "gépgyűlölő" gondolkodását. A tizenegy perces történet lenyűgözően kedves, a moziban visszhangzott a sok "Aaaaaw", és egyáltalán nem lepne meg, ha elvinné a színarany trófeát.


 
Tsukumo (Possessions)

A franciák mellett a rajfilm-kultúra másik nagyhatalma egyértelműen Japán, ám egyelőre nem árasztja el az európai mozikat termékeivel. A Ghibli Studio filmjei jelentik az üdítő kivételt, de sajnos általában elmondható, hogy a manga és anime szubkultúra sajátos szörnylényein kívül (akik közé magamat is sorolhatom) még kevesen találkoznak az igényes alkotásaikkal. Igaz, általában is érdekes az amerikai stílusban, "komjúteranimált" filmet látni tőlük, hisz javarészben a "kézirajzolású" animációs filmekben jeleskednek (amit csak ritkán fűszereznek rettenetesen gyatra CGI technológiával). Shuhei Morita filmje egy férfiról szól, aki eltévedve a vadonban egy rozoga viskóban talál menedéket a vihar elől. Csakhogy igen nagy a tömeg már a rejtekhelyen, ahol az egyes tárgyakban megbúvó szellemek és démonok nem tűnnek kevésbé fenyegetőnek a kint tomboló viharnál. Egy, a hősünkhöz hasonló jómunkásembernek viszont nem kell félnie az ártó szellemektől. Tizennégy perc alatt leginkább valamiféle rövid népmesét, tanulságos keleti bölcseletet vizualizáltak a készítők, amely hangulatában és ritmusában is nagyon japán és keleties. Ez jelentheti legfőbb előnyét és hátrányát is: nehezen összehasonlítható akár Mr. Hublot-val vagy Mickey arconpörgésével. Ugyanakkor legnagyobb erénye a vászonra álmodott képekben van: a szellemek zaklatott tánca meglepően látványos színorgia. Mindenképpen erős versenyzőnek számít.



Room on the Broom

A Room on the Broom egy sikeres mesekönyvből készült angol film, a jelöltek közül 25 percével messze a leghosszabb. A szereplők hangját ismert angol színészek kölcsönzik (a boszorkány például Scully ügynök, azaz Gillian Anderson). A film eleve inkább épít a párbeszédekre, mint társai (azokban gyakran meg sem szólalnak). A történet egy jószívű boszorkányról szól, ő a jól megszokott gyerekfilmes klisék szerint maga köré gyűjt barátokat, akik először utálják egymást, majd összefogva legyőzik a gonoszt, és boldogan élnek, amíg blablabla... Bár sem a történet, sem a megvalósítás nem kivételes, tagadhatatlanul kedves mese tele poénokkal. Éppen hétköznapi jópofasága – és az őt övező igen nagy felhajtás – teszi esélyessé a győzelemre. Főleg azért is, mert ebben az esetben inkább egy rövidített egészestés filmről van szó, mint egy hosszú rövidfilmről, mind felépítését, mind megoldásait tekintve. A Room on the Broom franchise lett, "jelen van" a piacon: nem csak mesekönyv formában és animációs filmként, de színpadi show-műsorként, a játékboltok polcain és telefonos játék app-ként is magunkévá tehető (már nem sok hiányzik a heppimíles figurákhoz). Úgyhogy nagy körülötte a hírverés. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a két alkotó, Max Lang és Jan Lachauer közül Langet egyszer korábban már jelölték az elismerésre (The Gruffalo, 2010-ben). Ezekben a kategóriában pedig kevésbé jellemző, hogy valaki második esélyt kap...



A következő kategóriában, az élőszereplős rövidfilmeknél idén az a kivételes helyzet állt elő, hogy az összes filmet egyetlen kontinens nációi adják, és ezek közül egyik sem az Egyesült Államok. Szinte olyan, mint egy foci ebé. Itt sem vagyunk kint.

Aquel No Era Yo (That Wasn’t Me)

Rögtön itt van Esteban Crespo nagydurranása. A spanyol film sokak szerint a fő díjvárományos, és világosan látszik rajta, hogy annak is szánták. Talán túlságosan is. Egy spanyol pár (orvosok) behatol a sűrű afrikai ismeretlenbe, ahol Kaney-vel, egy nagycsoportos gyermekkatonával találkoznak, akivel sorsuk 25 percre (kinek többre, kinek kevesebbre) összefonódik. A koncepció szerint a készítők szerették volna bemutatni a gyermekkatonák iszonyatos sorsát az omladozó afrikai tanyák véres árnyékában, ahol minden nap gyilkolással kel fel és erőszakkal nyugszik le, méghozzá egy ütős, csattanós sztorin keresztül. A téma hihetetlen erős és nagyon-nagyon politikus, ezt nem tagadhatjuk. Ha nem ez a film nyer, akkor azt fogják mondani, hogy a jelenetek túlzott brutalitása miatt kellett veszítenie. Azonban ez nem lesz igaz. Ugyanis a filmnek van két nagyon súlyos hibája. Egyrészt egy ilyen végletekig feszített, erőszakos témát nyilván nagyon nehéz rövidfilmbe tömöríteni, és Esteban Crespo ezt a bravúrt nem tudta végrehajtani. A tartalom egész egyszerűen nem fért el a formában. A másik malőr a színészi játéké, amely – enyhén szólva – latinosan eltúlzott. A világ egyik legmegrendítőbb rövidfilmjét akarták elkészíteni, de a túlzott erőlködésnek köszönhetően – bármennyire is szégyellem magam – időnként kuncogni támadt volna kedvem a legdurvább jeleneteknél.
 


Avant Que De Tout Perdre (Just Before Losing Everything)

A francia film egyetlen rövid szituációra, egy kiemelt és kemény élethelyzetre épít, amit élő(idő)ben követünk végig majdnem fél órán keresztül. Egy elkeseredett anya elhatározza, hogy gyerekeivel együtt megszökik otthonról, ahol erőszakos és kegyetlen férje zsarnokságában éltek eddig. Menekülés közben (de gyakorlatilag az indulás, a szabadulás előtti pillanatok ezek) rövid időre beugranak a munkahelyére, egy szupermarketbe. Ahol hamarosan feltűnik a férj. Az, hogy Xavier Legrand és Alexandre Gavras erre az egyetlen, rövid, elképesztő feszültségekkel terhes történésre húzza fel a filmet, valódi dramaturgiai mesterművet eredményez. Az ötlet óriás, a színészek egészen zseniálisak, ahogy a film elkezdődik a gyomrunk máris ökölbe szorul. Amikor pedig az ismeretlentől való félelem alábbhagy, ijedt rettegés lép a helyébe. Mindezt úgy, hogy előzmények nem készítik elő a feszültséget, sem következmények nem  vezetik le azokat. Épp a spanyol film ellentétét látjuk: a látszólag kisebb terror – sebészkesztyűvel mért feszültségadagolással – sokkal messzebb jut, mint az izzadságszagú és összecsapott történet a harmadik világ egyik legkegyetlenebb jelenségéről. Atmoszférateremtő, apró pszichothriller, ami már most számtalan fődíjat elhozott különböző fesztiválokról, egyértelmű esélyes a győzelemre. Méghozzá megérdemelten.



Helium

És nekem mégis a dán Helium a favorit az egész rövidfilmes válogatásból. A 23 perces kisfilm egy haldokló kisfiúról szól és egy, a kórházban dolgozó takarítóról, Enzóról, aki mennybeemelő meséivel könnyíti meg a kis Alfred búcsúját. A történet sematikus. Enzo meséi, amelyeket a léghajóőrült Alfrednak mond (aki unalmasnak tartja a mennyországot, ilyen új variánsra vágyik) egy-egy olyan, leheletnyi hosszúságú vizuális orgiában elevenednek meg, amilyet én még háromdé moziban sem láttam (és nem is vártam) soha. A kisfiú haldoklásának története szomorúan szép, de – ahogy ez lenni szokott – közben összemosódik álom és válóság, a kórházi ágy helyébe a gigantikus léghajók lépnek a felhők fölött, Héliumban. A nagyjátékfilmek között is kevés az ilyen ihletett és lélekátragyogó hit-történet. Azonban erre a kategóriára is érvényes, hogy a magukat "túlnyert" filmesek díjazása nem túlságosan gyakori. Bár ez Anders Walter első jelölése, Kim Magnusson már négyszer szerepelt a jelöltek között. És 1998-ban, a Valgaften című élőszereplős rövidfilm már a színpadra is feljuttatta, ezért kevésbé valószínű, hogy a Helium újra odaemeli.



Pitääkö Mun Kaikki Hoitaa? (Do I Have to Take Care of Everything?)

A finn rövidfilmnek nyilvánvalóan nincsen komoly esélye a győzelemre. Ettől függetlenül rettenetesen szórakoztató. Egy család próbál eljutni – kis késéssel – egy menyegzőre. Ez pedig elég mókásan sikerül nekik. Képzeljünk el egy klisés amerikai vígjáték-jelenetet, ahol ugyanez történik: valaki nagyon gyorsan oda akar érni egy esküvőre, ezért csetlik-botlik, leeszi a ruháját, félrevasalja a haját és összetöri magát. Mondom a különbségeket: itt egy apró, tündéri család csetlik-botlik, akik nem angolul beszélnek, nem akarják megakadályozni a házasságot és ennyi. Ja, és hogy ez a jelenet (mert tulajdonképpen egyetlen jelenetről beszélünk) jó! Selma Vilhunen és Kirsikka Saari büszke lehet erre a hét perces kis vidámságombócra.


 
The Voorman Problem

A verseny, bármennyire is beleszerettem a dánok filmjébe, valószínűleg az Avant Que De Tout Perdre és a The Voorman Problem (Mark Gill és Baldwin Li munkája) között fog eldőlni. Nyilván mindenki olvasott már számtalan, mindenféle angol novellát. Én hosszú időn keresztül megszállottja voltam H. G. Wells képzelgéseinek és Roald Dahl ún. "meghökkentő meséinek", amelyek sok álmatlan éjszakát szereztek nekem. Javarésze pedig nem klasszikus értelemben véve horrorisztikus történet, olykor csak nagyon finom és apró volt az a lökés, ami egy hétköznapi történetből egyenesen a feneketlen őrület sötét szakadékába taszított le. Hogy az ember a csattanón egyszerre sírt és nevetett, örült és borzongott, de azért főleg borzongott. Borzongató, hogy milyen kevés is elég ahhoz, hogy a világ kitérjen önmagából. Freudék Unheimlich-nak nevezték, mi általában úgy fordítjuk, hogy kísérteties. A film valami ehhez hasonló élményt nyújt, kicsit talán kevesebb rettegéssel, Wells fura határátlépései felé tolva el a hangsúlyt. Bármit, amit konkrétan erről a történetről mondanék, spoilernek érzékelek, és ezzel akadályt gördítenék minden pillanatának maradéktalan kiélvezése elé. Nem teszem. Legyen elég annyi, hogy az egyik főszereplő, Bilbó (Martin Freeman) egy törvényszéki pszichológus, aki viszonylag meglepő sorsra jut 13 perc alatt. Legszívesebben az előzetesét sem mutatnám meg. Megteszem mégis, hátha ezáltal is kicsit többen leszünk kíváncsiak erre az egyébként rendkívüli filmes teljesítményeket felvonultató és minden figyelemre érdemes kategóriára.



Oscar-jelölt rövidfilmek a Toldiban:

http://toldimozi.hu/programok/oscar-jelolt-rovidfilmek-2014