Sok minőségi színházban találkozhatunk a régi nagyokkal Shakespeare-től Molièrig. Szerencsére. Merthogy ők mondják ki az ideszólót, a jelenérvényűt, ők mutatnak rá a mai nagy igazságokra is. Egy biztos, soha ennyire tébolyult, elmebeteg fösvénnyel nem találkoztam még. Ezt a kiváló környezetet teremtő díszletben, a fekete-fehérre kiélezett látványvilágot hozó A fösvényt az Átrium Színházban láthattuk a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásának vendégjátékaként. Ezen a februári előadáson diákok között ültem, ami kifejezetten üdítő volt. Merthogy ők még tudnak szívből nevetni.

Molière szinte mindig alapértékekhez, alapproblémákhoz nyúl. Oda, ahol az emberi tulajdonságokat, gyengeségeket lehet vizsgálgatni, kipellengérezni, nagyító alá tenni. Harpagon (magyar füllel már a név is szinte harapóan habzsoló) a főhős, akinek mindene a pénz, mindent a vagyon, a gazdagság szempontjából vizsgál, értékel, vagy értékel le. Így éli életét.

Amibe csöppenünk: egy középkorú férfi és két házasulandó gyermeke, a személyzet és más csatolt részek sorsának bonyodalmai, összefonódásai. Mindenki valami mást vagy valaki mást akar, különösen a fiatalok más párt, mint akiket az őszülő apa kinézett nekik. Ebből származnak a bonyodalmak. Csak Harpagonnál egyszerű a képlet, ő csak és kizárólagosan a pénzt, a vagyont akarja, azaz még egyet: az ifjú Marianne szerelmét, persze ezt is szigorúan jól-kell-járni alapon. Azonban ezt a leányt már kinézte magának Harpagon fia, Cléante is. Íme, az egyik szál a bonyodalmak útján. A másik szálon, Harpagon titkára, Valér áll, aki a fösvény lányának titkos szerelmeseként kell, hogy sakkozzon az ide-oda állással, hiszen vagyontalan, így esélytelen a házasságra.

Látszólag tehát az apa, Harpagon mellé kell állnia, az ő érdekeit kell képviselnie. Csak így maradhat egyáltalán házon belül. Harpagon azonban lányának idős pénzes öregurat, fiának szintén idősebb özvegyasszonyt szán. Így járna ő jól.

Van más, ami számít? Adott még egy elásott pénzes láda... Hát igen, még nem volt ott a színtiszta bankalapú világ a mindentudó, mindent elvevő kártyákkal, banki hitelekkel (bár, kölcsönöket már adtak-vettek – hiszen maga Harpagon is így szedi meg magát, és ezt a vonalat viszi tovább újra és újra. Ilyen szempontból megelőlegezi a mai bankleszedős, pénzelvevős világot. Tehát a láda elrejtett állapota, hogy kifigyelték-e, kihallgatták-e mások annak hírét, ez az izgalom tárgya. A fiatalok is cselhez folyamodnak, mert apjukkal csak így lehet célhoz érni, és jön a meseszerű végkifejlet. Előkerül a leendő ifjú házastársak apja, Anzelm, aki mindenben Harpagon ellentéte, és minden szépen, egy csapásra megoldódik... Mondom, hogy meseszerű, hiszen Molière-nél jól bevált módszer az égből pottyant megoldás. Na, de míg eljutunk oda... Addig még bonyolódik a cselekmény annak rendje s módja szerint.

A mai előadások csupaszítanak, egyszerűsítenek, a lényeget mondják, mutatják. Tudjuk. Itt is minimálisra csökkent a mellékszálak, a mellékfigurák szerepe. Azt látjuk, ahogy Harpagon saját maga köré tekeredik, ahogy egyre inkább eluralkodik rajta az őrület. Igaz, már a történet elején is a pénzéhes manipulátor, a hogyan-tüntethetem-bújtathatom el a pénzem, hogy más ne férjen hozzá mentalitás az övé. Hogy hogyan juthatott idáig? Hogy ki lehetett ő valaha? Hogy például szerette-e gyermekei anyját? Számított-e valaha valami más is neki, mint a pénz? Erre soha nem kapunk utalást a szerzőtől sem. Ő egyszerűen a fösvény.

Hirtling István így is hozza a figurát a végletekig nem kímélve magamagát az ellenszenves tátott szájú, már-már nyálcsorgatós vén házasodni vágyót. (Jelzem: azért a szálfatermetű Hirtlinget még mindig nehéz öregúrnak látni). A nézőteret az Átriumban nagyrészt középiskolások töltötték be, Hirtling pedig nekik játszott. Karikírozta, kihangsúlyozta a pénz iránti sóvárgásában nevetségessé váló, sokaknak azonban mégis inkább szánalomra méltó, buggyant figurát. A szinte csak illusztratívan ábrázolt lányalakoknál erősebben megrajzoltak a fiúk, különösen Cléante (Lábodi Ádám), aki végig fehérre sminkelt arccal tart távolságot az egész hazug világtól. Nagyszerűen, kiváló mozgással hozta az ellenálló, meg nem alkuvó fiút, itt-ott szinte akrobataként.

Nőfigurának kiemelkedő a házasfeleket összehozó Frozina (Varga Mária játssza) alakja. Elkeseredésében, szegénységében egy XXI. századi nőalaknak is megfelelő vergődő esdeklő karaktert hoz. Olyat, akinek el kell kapnia azt a kezet is, ami már nem nyúlik felé... Mintha egy mai negyvenes nő lenne, lakáshitellel szólóban épp a munkáját elvesztve...

Sokan láthattuk Kállai Ferencet vagy Eperjes Károlyt a zsugori szerepében. Őket és ezeket a zseniális Harpagonokat kellett sürgősen elfelejtenie Hirtlingnek. Sikerült neki. Nekem ez a Harpagon nagyon más. Egy végtelenségig elveszett ember, akinek ott a helye a pszichiátrián, ahol – bízzunk benne – csak terápiás módszerrel kezelik majd, felmutatva az élet más értékeit, akarom mondani, értékeit egyáltalán. Persze, akkor másképp lesz elveszett figura, mert ebben a világban az igazi értékeket kereső ember is minimum csodabogár, ha nem is elmebeteg. Lehet választani.
 
Molière: A fösvény
komédia

Harpagon: Hirtling István
Cléante: Lábodi Ádám
Élise: Ostorházi Bernadett e. h.
Valère: Andrássy Máté
Mariane: Kerkay Rita e. h.
Anselme: Kuna Károly
Frosine: Varga Mária
Simon, pénzközvetítő, Rendbiztos: Juhász Illés
Jacques: Kozáry Ferenc
La Flèche: Keller János

Díszlettervező: Magyarosi Éva
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Mozgás: Widder Kristóf
Dramaturg: Hársing Hilda

Rendező: Hargitai Iván

Átrium Színház
2014. február 21.

Bemutató: 2013. október 26.
A Vörösmarty Színház vendégjátéka

Fotó: Medvigy Gábor