PRAE.HU: Jelenleg Lengyelországban élsz, és tervezed, hogy a későbbiekben New Yorkba költözöl. Az első országról kérdezném, milyen? Hogy érzed magad? Miben más ott, mint itt? New Yorkról: nem aggódsz, hogy egyszer csak elmossa egy hurrikán vagy a tenger? Inkább utánunk a vízözön, mint Magyarország?
 
Lengyelország korántsem nyugodt ország, ezért néha megkapom, hogy a magyarok milyen lassúak, és ha nem tudok segíteni az utcán valakinek, aki kérdezett valamit (annyira ugyanis még nem tudok jól beszélni), és lecsüggedt fejjel megyek végig, azt hallom, hogy milyen búskomor vagyok, pedig csak el akarom kerülni a kérdezősködést. Ugyanis ők, lengyelek, nagyon érdeklődő nép, a szó legdurvább formájában. Az országuk ellenben makulátlan. Olyanok, mint a hobbitok; számukra fontos a kert, a park, az erdő. Jóval kevesebb vízforrásuk van, mint nekünk otthon, de azt a keveset jobban megbecsülik. A hétvégén Krynicán voltunk, mely nem csupán ásványvizéről, hanem szanatóriumáról is ismert és a város felett magasodó hegyéről is. Mi mégsem ezért mentünk oda. Krynicán született ugyanis Nikifor, lengyel naiv festő – szemlélete és munkája leginkább Van Goghra hasonlít –, akinek akkori házában ma múzeum működik. Viszont hegyeik, erdőik lenyűgözőek. Niepołomice sűrű és fojtogató erdeje, a volt katonai támaszponton kívül, a hírekből ismert gyilkosságok miatt is rendkívül nyomasztó hely. Az ország egyik leggazdagabb városa Zakopane; a Tengerszem-csúcs (vagy, ahogy ők mondják, Rysy) és a Halastó (Morskie Oko) maga az érintetlen természet, nem voltam még Új-Zélandon, de ahhoz a látványhoz volt hasonlatos, amit A Gyűrűk Urában láttam. A hely maga elbűvöl, de az emberek furcsa viselkedése mégis lelohasztja a kedvemet. A posztszocialista hangulat jobban jelen van, mint otthon, de ők nem beszélnek annyit a politikáról, nem érdekes számukra. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy Donald Tuskot (nekem mindig Donald kacsa ugrik be róla), a miniszterelnöküket kifejezetten nem kedvelik, és szégyenkeznek miatta, mert elnöksége előtt egy Megasztárhoz hasonló vetélkedőben, a Szansa na Sukces-ben énekelt, és finoman szólva beégett (ha a keresőbe beírod, hogy Szansa na Sukces, őt dobja ki először). Mint a legtöbb szláv országban, itt is gyakran ülnek a ház előtti padokon a munkanélküli férfiak és beszélgetnek. Ellenben ők azt a kevés pénzt, amit megkeresnek, nem shoppingolásra, cigire, szórakozásra költik, hanem számlákra és ételre. Ez főleg a hívő katolikus emberekre jellemző, ami itt túlságosan is mély vallásosságot jelent, és kifejezetten ellenszenves, mégis hozzáállásuk célravezetőbb.
 
New Yorktól egy kicsit aggódok. Egyrészt az emberek közvetlensége miatt, ami valljuk be, otthon olyan ritka, mint a fehér holló. Másrészt ijesztő az ezzel együtt járó hamiskás hangulat, mert az angolszászokról annyit azért mindenki tud, hogy rettentő udvariasak a nyelvük miatt, de érdeklődő kérdéseik és mosolygásuk mögött igazából csak a tisztelet és a rutin áll, másnapra azt is elfelejtik, ha kérdeztek tőled valamit. Valamiért mégis foglalkoztat Amerika. A természet és a művészet miatt, mint John Smith-t.

A víztől nem félek, jó úszó vagyok, már amennyire engedi az asztmám. Meg a kikötőben számos hajó áll, ahogy Meghan O’Rourke verseiben olvastam. Minek félni?
 
PRAE.HU: A magyar állapotok – előjelektől függetlenül – sokakat pozitívan inspirálnak, motiválttá tesznek. Lengyelországban más bajok vannak, mint itt, s a gazdaság is jobb, mint Magyarországé. Nem vesztetted el a motiváltságot a nagy nyugalomban? Békében is tudsz verset írni?
 
Az idegen helyzet, a nyelv börtöne engem kifejezetten inspirál. Bár azt hozzá kell tennem, hogy jóval kevesebbet írok, de egy-egy verssel a korábbiakhoz képest jóval többet dolgozom. A motiváltságot nem vesztettem el, hiszen mindennap műfordítással foglalkozom, és bevallom őszintén, nagyon izgalmasnak és újnak tartom. Szeretek tanulni, gyerekként is lexikonokat, enciklopédiákat olvastam, ha unatkoztam. Ráadásul fordítás során számos helyre elkalandozhatok, Harold Pinter, Seamus Heaney, Doris Lessing, Szymborska, Meghan O’Rourke és Grzegorz Kwiatkowski tesz arról, hogy jól érezzem magam, ha egyedül vagyok itthon délelőttönként.

Persze, ha hazamegyek, lényegesen többet írok, de arra a negatív inspirációra már nem vágyok, amire gondolsz. Személyes beállítottságomból kifolyólag szeretek megfigyelni, hozzám legközelebb az empirikus szemlélet áll, így akár egy fiatal Clifford Geertz, ha nem is tanulmányokat, de verseket írok a látott helyzetekről. Békéről szó sincs. Ha az lenne, akkor, ahogy Kertész Imre írta, nem ír az ember semmit. Ettől a békés és boldog állapottól nagyon messze áll Lengyelország is.


 
PRAE.HU: A kötetedről több pozitív, dicsérő kritika megjelent, s Csehy Zoltán is értekezett róla egy Műút-tanulmányban. Ennyi idő után hogyan gondolsz vissza A fiúkról című verseskötetedre? Változtatnál valamin?
 
A fiúkról című kötetben lehettem volna még szigorúbb magamhoz és a versekhez, de a szerkesztők azt javasolták, ne legyen vegytiszta a kötet, maradjon benne egy-két hiba. Bevallom, több, igazán negatív kritikára számítottam (a korábban engem és írásaimat ért vádak miatt), éppen ezért meglepett a pozitív recepció.
 
PRAE.HU: Várhatunk tőled új kötetet? Min dolgozol jelenleg?
 
Ha minden jól megy, a következő kötetem, a Rózsaszín Daloskönyv, lehet, hogy még idén olvasható lesz könyv formájában a Parnasszus Kiadó Kurázsi könyvek sorozatának első darabjaként. Ezen kívül két rövidebb verses kéziratom pihen a fiókomban (A szörnyek barlangja és a Preludes & Fugues).
 
PRAE.HU: A lengyel nyelvvel hogy állsz? Arról értesültem, hogy fordítasz is lengyel költőket. Kiket? És miért pont őket választottad?
 
A lengyel az egyik legnehezebb szláv nyelv, főleg azért, mert újító nyelv. Michelangelóról nem fogsz találni semmit a művészeti albumok között, viszont meglepve vennéd le Michał Anioł munkáit, aki kísértetiesen hasonlít rá. A viccet félretéve, lengyel-angol nyelvkönyvből tanulok, így miközben a lengyelt tanulom, az angoltudásomat is frissen tartom. Alapbeszélgetésbe bele tudok már menni, de nem mindig értem a kérdéseiket, főleg a változó dikció miatt. Szóval, lassan, de tanulom a nyelvet. És ebben segít a fordítás. Először a Nobel-díjas Szymborska verseit fordítottam lengyelből, miközben puskáztam a díjnyertes Clare Cavanagh angol fordításából, de újabban Grzegorz Kwiatkowski verseit fordítottam le önállóan. A kész fordításokat Karaba Márta Alexandrának küldtem el javításra, akinek segítségét ezúton is szeretném megköszönni.
 
PRAE.HU: Lengyelországban jársz irodalmi rendezvényekre? Nagy eltérést látsz az ottani és a hazai rendezvények között?
 
Sajnos nem Krakkóban élek, a kultúra fővárosában. Egy óra vonatút, ha tehetjük, beutazunk, de nem ismerjük a helyi irodalmi társaságokat. Még tavaly a Matras könyvesboltban, a Conrad fesztivál idején (egy nemzetközi irodalmi fesztivál Krakkóban) kerestem Kwiatkowski kötetét, és amikor az eladó megtudta, hogy magyar vagyok és költő, megemlítette, van egy ismerőse, aki szintén író és van magyar barátja, és ha egyszer kedvem lenne, szívesen szerveznének a könyvesboltban egy estet számomra. Azóta nem voltunk Krakkóban. Ahhoz, hogy jobban meg- és kiismerjem magamat a városban, ha nem is mindennap, de legalább hétvégenként fel kéne látogatnunk, arra pedig nincs pénzünk. Jó ez így. Nyugodtan és békésen.
 

Fotó: Bach Máté (Vagány históriák)