Lépjünk túl a sznobizmuson, mely azt sugallja még látatlanban is, hogy egy Ascher Tamás-rendezés, pláne anyaszínházában, a Katonában, csak mestermű lehet. Pozitív előítélet igenis létezik, úgy hívják, hogy elvárás, és ezt egy Ivanov vagy Woyzeck után még egy A zöld kilences sem töri meg. Hiszen az nem is itt volt, hanem a Vígben, nem a katonás színészekkel, és ráadásul egy igen-igen gyenge alapanyagból. Előtte meg volt egy Peer Gynt az Örkényben, ugyebár. Az új darab ráadásul még orosz is, remek terep a rendezőnek.
Ezek után igen nehéz megvallanom, hogy kifejezettem untam a Fényevők első, hosszú-hosszú felvonását. Az egész egy túlságosan részletes expozíció, amiben sokat megtudunk a nem kevés számú szereplőről, konfliktus alig, csak súrlódások, nem érezzük, hogy tartanánk valahova. Miközben mindenki a boldogságot keresi, nem azzal, akivel kellene, és nem úgy, ahogy kellene. Természetesen – mondhatnánk, elvégre orosz a szerző. Ráadásul (nem tudom, hogy ez a rendező vagy a dramaturg érdeme), de eléggé csehovosították is ezt a Gorkijt, társadalmi töltetű feszültség meg nincs sehol. Ascher pedig jobban együttérez a szereplőkkel, mint Zsámbéki, így nem tud úgy letaglózni, mint a Kispolgárok. Szerencsére a Fényevők is fejbe kólint, de csak a végén, és arra azért nagyon sokat kell várni.

A kezdés nagyon ígéretes: a színpadkép (most is nagyszerű, Khell Zsolt munkája) nagy részét egy hatalmas nappali teszi ki, egyik oldalon a kertbe, a másik oldalon pedig a lakás többi részébe vezetnek az ajtók: tipikus budai művészlakás is lehetne. A jelmezek (Szakács Györgyi) az időpontot is segítenek belőni: a nyolcvanas évek kötött pulóverei, előnytelen színes női ruhái a színészeken. A közeg tehát adott, és az első felvonás nem is foglalkozik mással, minthogy felskiccelje nekünk a teret benépesítő alakokat.
A lakásban igazán otthon csak egy szereplő, Antonovna, a dada van (Csoma Juditnak kevés lehetősége van, hogy egy korrekt típusfigurán túlmutathasson), mindenki más mintha máshol élne, nagy a jövés-menés, csak kapkodjuk a fejünket. Protaszov (Kocsis Gergely), a családfő egy életképtelen nagy gyerek, aki csak a kémiának él, otthon kísérletezget, ezenkívül semmi más nem érdekli és nem is figyel oda igazán senkire. Feleségét, Jelenát (Ónodi Eszter) igencsak elhanyagolja, nem is csoda, ha az közös barátjukkal, a festő Vaginnal (Fekete Ernő) vigasztalódik. Liza, a húga (Pálmai Anna) depressziós és pánikbeteg, homályos utalások vannak, hogy ebbe az állapotba rendőri brutalitás, talán egy sztrájk leverésének a látványa juttatta. Orvosa (Vajdai Vilmos) a nyugalmat ajánlja neki, ami persze egy ilyen közegben nem valósulhat meg.

Gyakran megfordul még a lakásban Csepurnoj (Nagy Ervin), ő immár két éve legyeskedik Liza körül, és próbálja megkérni a kezét. Féltestvére, Melanija (Jordán Adél ugrott be, a későbbiekben Fullajtár Andreával váltóban játsszák a szerepet) viszont Protaszov iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki ezt képtelen észrevenni, ezzel nem kevés megalázó helyzetet okoz a lánynak. Rajtuk kívül gyakran feltűnik még a lakás teljes holdudvara, azaz mindenféle ember, akinek valamilyen köze egy lakáshoz lehet – nem túlzás azt állítani, hogy a lakás az előadás igazi főszereplője: a tulajdonos Nazar (Máté Gábor) és fia, Misa (Tasnádi Bence), akik az épületet tulajdonképpen Protaszovéktól vásárolták meg, és most egy félreeső kis földdarabot is igyekeznek tőle megszerezni, hogy azon gyárat létesítsenek. Van még itt nyugalmából kizökkenni képtelen házmester is (Lengyel Ferenc), ösztönlény lakatos (Bezerédi Zoltán), akinek magánélete annyiban leírható, hogy veri a feleségét (Kiss Eszter), cserfes szobalány (Pálos Hanna), akit egy vidékről érkezett együgyű naiva (Mészáros Piroska) vált majd le. Ezt a sok szereplőt felvezetni, megismerni rengeteg időbe kerül. Érezhetően törekednek az alkotók egy társadalmi tabló bemutatására, szeretnének mindenkiről, ha mást nem is, de egy találó vázlatot bemutatni, de néhány figura elhagyása jót tett volna az előadásnak ritmusának.
Az első felvonás közben gyakran van olyan érzésünk, hogy a darab még nem állt össze, ez idővel biztosan javulni fog, és a színészek közötti összhang, a bejáratott mozdulatok finomsága is jobban kiforr. Az a fajta színház ez ugyanis (és ilyen volt az Ivanov is), amelynek élvezetét a színészek összjátékában való gyönyörködés adja; ha ez nincs, a nézőtér érdeklődése gyorsan lanyhul.

A második felvonásra a helyzet sokat javul, ami annak köszönhető, hogy végre megjelennek a konfliktusok, és felsejlik szerencsére a számunkra érdekes társadalmi vetülete is a történéseknek. Utóbbi elsősorban az alkoholista-lecsúszott értelmiségi, Trosin felbukkanásának köszönhető az első felvonás végén. Ötvös András dülöngélő, szakállas forradalmárja  hálás színészi feladat, és Ötvös remekel is benne: felvillantja a karakter elesettsége mellett az átgondolatlan manipulátort is, aki nem tudja aztán, a nagy kitörés után mit tegyen. Az alávetett munkásosztály fellázad a gazdagabbak és értelmiségiek ellen, kivetíti rájuk minden baját, és azokat is elsöpri, akik korábban a kenyeret adták nekik.

A lázadásra egy kolerajárvány apropóján kerül sor; ez kicsit kilóg a nyolcvanas évekhez fazonírozott előadásból, rögtön beugranak a tízes évek Oroszországáról tanultak az ottani (és akkori) feszültségekről.
Sokkal átélhetőbbek a lélektani folyamatok, amelyeknek köszönhetően mégiscsak lesz egy majdnem-katarzisunk a Fényevők végén. Elgondolkoztató Jelena döntése, miszerint a friss érzelmeket, a kaland lehetőségét elutasítva megpróbál újra a férjéhez hangolódni; megejtő Liza vacillálása, elfordulása érzelmei elől, ahelyett, hogy belevetné magát a boldogságba és egyszerre humoros, valamint szívszorító Melanija teperése Protaszovért, ami során még porig alázni is képes magát. A színészek közül Ötvös András mellett Jordán Adél energiái azok, amelyek leginkább megejtenek, egyszerre érezteti a karakter elesett, szeretethiányos és komikus aspektusait is, még ha ezzel a színes játékkal el is üt a többiek befelé forduló, lelki folyamatokra koncentráló jelenlététől. Kocsis Gergely Protaszovként és Pálmai Anna Lizaként jól ismert színészi eszköztárukat járatják a csúcsra, Nagy Ervin viszont pont azért marad emlékezetes, mert képes volt azt visszafogni, és ez kellett ahhoz, hogy Csepurnoja hiteles legyen. Ez az alakítása ugyanis mellőzi azokat a vissza-visszatérő, macsó, "nagyervines" jegyeket, így nem emelkedik ki közülük, hanem jól hozzájuk simul a társulat játékához.

Az előadás végén, amikor egyszerre lázad fel a város az értelmiségiek ellen, és megtörténik az a bizonyos tragédia, a korábbi ráérősebb tempó is értelmet nyer. Lizáét nagy összeroppanását, egyszemélyes világvégét visszük haza, nem a kis híján meglincselt Protaszovét és társaiét. A zárókép letaglóz, erős érzelmi amplitúdóval bír – olyannal, amiért tulajdonképpen színházba járunk.

Makszim Gorkij nyomán: Fényevők
Fordította és átdolgozta: Radnai Annamária
 
Protaszov: Kocsis Gergely
Liza: Pálmai Anna
Jelena: Ónodi Eszter
Vagin: Fekete Ernő
Csupernoj: Nagy Ervin
Melanija: Jordán Adél
Nazar: Máté Gábor
Misa: Tasnádi Bence
Jegor: Bezerédi Zoltán
Avdotya: Kiss Eszter
Trosin: Ötvös András
Antonovna: Csoma Judit
Roman: Lengyel Ferenc
Fima: Pálos Hanna
Doktor: Vajdai Vilmos
Lusa: Mészáros Piroska

Rendező: Ascher Tamás
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szakács Györgyi
Zene: Kovács Márton
Dramaturg: Radnai Annamária
Asszisztens: Tiwald György
 
Bemutató: 2014. február 15.
Katona József Színház

Fotók: Szilágyi Lenke