Murielle, a sugárzó szépségű, harmincas brüsszeli nő boldogan készül esküvőjére a jóképű, marokkói születésű Mounirral. A film elején egy életvidám szerelmest látunk, a végén egy elkínzott, megcsúnyult, neurotikus családanyát. Lafosse drámája Murielle házasságának első éveit és lelki fuldoklásának folyamatát rögzíti. Azt, hogy miként fogy el egy ígéretesen induló kapcsolatból apránként az életöröm, aztán a szeretet is, és hogyan következik ebből − ha nem is szükségszerűen, de hihetően − megrázó végkifejlet.  A fiatalok egy bizarr érzelmi háromszög részesei: mivel nincs pénzük a közös életkezdéshez, elfogadják a férj belga nevelőapja, André anyagi támogatását, és a tehetős háziorvos lakásába költöznek. A baj csak az, hogy a segítőkészség álarca mögött egy érzéketlen és önző, noha saját lelki defektusairól mit sem tudó alfa-hím rejlik, aki észrevétlenül kisiklatja a fiatalok életét. Finom szófullánkokkal zsarolja, irányítja őket, miközben mindenki úgy hiszi, gyakran a néző is, hogy csak "segít". Mounir a kényes helyzetben felesége és nevelőapja közt ingadozik, de inkább az utóbbihoz húz, Murielle pedig lassan elveszíti önmagát, depresszióval, pánikrohamokkal küzdve süllyed a mélybe. 

A belga rendező lélektani realista stílusa némileg emlékeztet ismertebb honfitársaiéra, a Dardenne-fivérekére, de azokénál elemzőbb és szikárabb − ebben a filmjében is. Hétköznapian szürke családi tevékenységek ismétlődő mozaikdarabjaiból − háztartási munka, vesződés a gyerekekkel, rokonlátogatás  − bontakozik ki Murielle boldogságvesztésének drámája, amely mentes minden melodramatikus túlzástól, sőt, néhány összezördülés kivételével még  a nyílt konfliktusoktól is. Az asszony beletörődően, csendes értetlenséggel éli meg lelki lejtmenetét, mert maga is elhiszi André közhelyes szentenciáját, miszerint "megvan mindene". A fékezett drámaiságú film tragikus zárlata viszont vérvörös felkiáltójel, ami egyrészt érzelmileg sokkol, másrészt arra kényszerít, hogy racionálisan mérlegre tegyük, mi vezettet idáig.

Ez utóbbi, intellektuális dimenzióban egy kissé alulteljesít a film, legalábbis Lafosse korábbi munkáihoz képest. Míg a Sárdobálók bonyolult erkölcsi képletű családdrámájában egy kicsit  mindenkinek igaza volt, vagy míg az Élève libre a szexuális abúzust a "sértett" szabad döntésének eredményeként is láttatta, addig a Gyermekeink egy etikailag sokkal egyértelműbben megítélhető szituációt vázol. A főszereplő Murielle vétlen áldozatnak mutatkozik, aki ki van szolgáltatva a férfidominanciának. A rendező csak halványan pendíti meg az asszony felelősségét a romboló helyzet kialakulásáért, megkönnyítve a vele való azonosulást, de csökkentve a dráma gondolatébresztő erejét.

Ha az intellektuális muníció ezúttal kevesebb is, tény, hogy Lafosse mesterien terelgeti a figyelmünket és az érzelmeinket. Mivel a film kezdő képei előrevetítik a végkifejletet − négy hófehér gyermekkoporsót látunk −, nem az lesz a kérdés, mi fog történni, hanem az, hogy hogyan jutunk el a tragédiáig, a rendező célja pedig éppen ennek analízise. Másrészt a kimenetel ismeretében átszíneződik, különös árnyékot kap a film egyébként banális − lánykérést, házasságkötést, gyermekvárást ecsetelő − első húsz perce.  Miközben a fényképezés − a részben kitakart, beszűkített terekkel −  fokozza a fullasztó atmoszférát, a forgatókönyv szinte megkínoz: időnként felcsillan egy új élet reménye Murielle számára, hogy aztán még szívszorítóbb legyen a tervek semmivé foszlása. A film legjobb pillanataiban mélyről feltörő érzelmek egyszerű kifejeződésének tanúi vagyunk: az asszony és anyósa közötti köteléket az ölelés, Murielle elkeseredését a szerelmes dal hallgatása közben feltörő zokogás közvetíti − ez utóbbi jelenetben Émilie Dequenne szinte ijesztően valóságos. Végig  kiváló teljestményét a cannes-i zsűri az Un Certain Regard kategóriában a legjobb színésznő díjával ismerte el.

Noha a film mintegy mellékesen számos témát felvillant – szexizmus, társadalmi és családon belüli kizsákmányolás, a nyugati kultúra és az iszlám viszonya − mindvégig megtartja fókuszát: egy csapdahelyzetben vergődő nő "észvesztésének" (a film eredeti címe ez) stációit elemzi hatásosan és humánusan. A főszereplőt körülvevő, a történtekért leginkább felelős férfiaknak nincsenek égbekiáltó vétkei, hiszen a figyelmetlenség, a befolyásolhatóság vagy az egocentrizmus nem nevezhető ritka vagy különleges "bűnnek". Lafosse figyelmeztetően szomorú drámájában ezek a hétköznapi jellemhibák mégis oda vezetnek, hogy négy kisgyermek számára kell koporsót rendelni.


Gyermekeink (Á perdre la raison)
Színes, feliratos, belga-luxemburgi-francia-svájci filmdráma, 111 perc, 2012 
Rendező: Joachim Lafosse
Forgatókönyvíró: Joachim Lafosse, Thomas Bidegain, Matthieu Reynaert
Operatőr: Jean-François Hensgens
Szereplő(k):  Niels Arestrup (André Pinget), Tahar Rahim (Mounir), Émilie Dequenne (Murielle), Baya Belal (Rachida), Nathalie Boutefeu (Dr. De Clerck)
Bemutató dátuma: 2014. február 27.
Forgalmazó: Anjou Lafayette 
Korhatár: