A vészjósló hangulat már az első másodperctől jelen van. A nyitójelenet megadja azt a bizonytalanság érzést, a reménykedés és kilátástalanság közti hullámzást, ami aztán végig kíséri a filmet. Egy, a Hairből ismert dallal nyit a film, de nem a megszokott, érzelemdús, musicales stílusban, hanem tompa férfi hangon szól: How can people be so heartless..., A pomádéra emlékeztető környezet és szereplők, a széles cadillacben ülő párocska, és bárgyú beszélgetésük egy pillanatra akár mosolyra is fordítja szánkat, majd összerezzenünk a helyi vagányok petárdadurrogtatásán, és a párt követő titokzatos autó fényszóróit látva. Fellélegzünk, hogy továbbhajt, de ismét gyanakodni kezdünk, amikor hangos fékcsikorgással visszafordul.

Indíts! Suttogjuk mi is magunkban, akár az anyósülésen ülő fiú a lánynak. Majd vele együtt megkönnyebbülünk, hogy talán ez csak egy sima rendőri igazoltatás. Egy pillanattal később fülsüketítő pisztolylövések cáfolnak rá naiv bizakodásunkra. Az autóból nincs menekvés, vértől fröcsögő testek vonaglanak a rájuk zúduló golyózáportól. Az öldöklés elkövetője, aki később Zodiákusnak nevezi el magát, három újság szerkesztőségébe juttatja el kódolt üzenetének egy-egy részletét, utasítva a főszerkesztőket, hogy azokat címlapon közöljék. Pörgős, párhuzamos vágás mutatja, hogy érkezik be egyszerre a San Francisco Chronicle szerkesztőségébe az újság karikaturistája, Robert Graysmith (Jake Gyllenhaal), és a lavinát elindító boríték. Mindkettő észrevétlenül. Alig fél óra alatt még két brutális gyilkosságot látunk, ám ezt követően film tempója lelassul. Mintha a gyilkosságok csak ürügyül szolgálnának arra, hogy minden, az ügyhöz kapcsolódó fontos szereplőt színre léptethessen a rendező.

Hiába keressük annak nyomát, hogy Fincher reklámok és videóklippek rendezésével kezdte, nincs dinamizmus, nincsenek bravúros technikai megoldások. Komótos történetmesélés van, pontosan felrajzolt karakterek vannak, mindenre kiterjedő részletességgel felépített atmoszféra van. Autók, ruhák, bútorok, frizurák a hetvenes évekből. A feltűrt ingujjú, nyakkendős újságírók sürögnek-forognak a papírzörgéstől, folyamatos telefoncsöngéstől és írógépkopogástól hangos szerkesztőségben. Hallunk részletet tipikus betelefonálós rádióműsorból, látjuk az ügyeletes sztárügyvéd élő televíziós szereplését és részleteket a Zodiákus esetén alapuló, akkor futó Clint Eastwood moziból, a Piszkos Harryből. De a korfestés a tökéletes zeneválasztásokkal válik teljessé. Fincher valósággal leszüretelte a korabeli toplistás számok remekeit. Az édesbús countryzene, a megindító ballada, a füstös bárzene és a pszichedelikus woodstocki hangulat alkotta elegy varázsporként lepi be, kelti életre a képeket és az időutazás élményével ajándékozza meg a nézőt.

Már, ha azt vesszük, hogy néhány perc alatt visszautazik három évtizedet. Mert amúgy cammogni látszik az idő, és megállni a cselekmény. A további gyilkosságok már csak újságok főcímeiként villannak fel. És körülbelül akkor, amikor a film elején még vasalt mellényt viselő, mókásan szabados életmódot folytató újságíróból, Paul Averyből (Robert Downey Jr.) zilált külsejű, szánalmasan szétcsúszott lumpen lesz; valamint a tökéletes lúzersége dacára idilli családot alapító karikaturista szerettei körében is kezd magányos lenni, akkor rádöbbenünk: ez a film nem a tipikus gyilkosra vadászós, kergetőzős, csavaros történet, ahol a logikus észjárás és a kitartó munka elnyeri jutalmát és egy látványos akciójelenet közben elkapják a gyilkost. A cím sugallata ellenére, a film nem a gyilkosról szól. Jól példázzák ezt a gyilkosságok (és a gyilkossági kísérlet) képei, ahol a gyilkos csak, mint egy fékcsikorgás, egy zseblámpa éles fénye, egy hang, vagy mint egy maskarás, arctalan ember van jelen. A kihagyás eszközével drámai méretűvé növeszti a feszültséget a rendező. A jelenetek fókuszpontjába nem az öldöklő és az öldöklés kerül, hanem az áldozatok arcán tükröződő érzelem. Ahogy a szemükben megszülető gyanakvás halálfélelemmé, tébollyá válik. De a film nem is a gyilkos által feladott rejtvény megfejtéséről szól. A hajsza főszereplői maguk a hajszolók lesznek. Paul Avery, Robert Graysmith, valamint David Tosci (Mark Ruffalo) és William Armstrong (Anthony Edwards) nyomozók a Zodiákus közvetett áldozataivá válnak. Megszállottan keresik az igazságot, mégsem jutnak előbbre. Sőt, mire felocsúdnak, a felhalmozott információk útvesztőjében találják magukat. Az ügy most már áthatolhatatlan kuszaságával tartja őket fogva.

A film elején Robert lefénymásolja, és otthonában a faliújságra tűzi a kódolt üzenetet. Ártatlannak tűnő mozdulat. Valójában ez egy átváltozás első mozzanata. A férfi, aki ekkor még kikapcsolja a rádiót és a tévét, hogy kisfia ne hallja a sorozatgyilkosságok részleteit, később már feláll a családi vacsora mellől, hogy jobban hallja a híreket. Gyerekeivel közösen kutatja az összefüggéseket, végül a lakásból kiköltözött család helyét a nyomozással kapcsolatos adathalom veszi át. Észre sem veszi, hogy valós jelenét, élhető életét lecserélte egy hiába kergetett bizonytalan igazságra. Aki nem kapitulál időben, mint Armstrong nyomozó, az drog és alkohol hatására elveszti maradék agysejtjeit is, és alsónadrágban, fürdőköpenyben hallgatja naphosszat a számítógépes játék puttyogását, mint Paul Avery.

Megalázzák, kihúzzák alóla a szőnyeget, ahogy Tosci nyomozóval teszik. Vagy eszelős adatgyűjtővé válik, aki éjszaka, szakadó esőben is fellármázza a rendőrőrsöt, mint Robert Graysmith. Ahogy halad előre a film, már nem a mániákus gyilkos, hanem egy legalább annyira mániákus igazságkereső kerül előtérbe.

2 és fél órán keresztül szinte követhetetlenül zúdul le a vászonról a rengeteg tény, találgatás, összefüggés, kérdés és válasz. Ráadásul ez még többnek tűnik, mivel a cselekmény nem moccan előre. Úgy érezzük magunkat, mint akit bezártak egy szobába egy ötezres puzzle-lal és órák óta egy darabkát sem tudtunk a helyére tenni. Finchernek, véleményem szerint, pontosan ez volt a célja. Ugyan a nézők egy része (tapasztalatom szerint nagyobb) eddigre már csüggedten kotorászik a popcornos zacskó alján, konstatálva, hogy már az evéssel sem űzheti el unalmát, engem viszont ragályként kap el a filmen látott megszállottság. A labirintus kijáratát hiába kereső kísérleti állatnak érzem magam. Hiába várom, hogy a részletek egésszé álljanak össze, hogy egy irányba mutassanak, és mindegy, milyen megoldást, de megoldást hozzanak. Pedig úgy tűnik, ott a szemünk előtt a megoldás, egy személy, akivel kapcsolatban minden gyanú igazolódni látszik. A John Caroll Lynch által megformált Arthur Leigh Allen egyik gyönyörű példája a hibátlan karakterformálásnak. Leigh figurája besántikál, flegmán, magabiztosan beszél. Igaznak bizonyul rá minden, amit a feltételezett gyilkosról tudunk, az egyik életben maradt áldozat húsz év után is egyenesen rábök a fényképére. Minden kétséget kizáróan ő az – gondoljuk. De a logika ezúttal nem használ. A DNS és az írásszakértői vizsgálatok minden hangyaszorgalommal összegyűjtött tényt lesöpörnek az asztalról. Nem marad semmi bizonyosság. Csak a hátborzongató érzés, hogy Robert Graysmith-szel együtt belenéztünk egy ember szemébe, aki lehet, hogy sorozatgyilkos.


A Zodiákus
rendező: David Fincher
író: Robert Graysmith
forgatókönyvíró: James Vanderbilt
zeneszerző: David Shire
operatőr: Harris Savides
producer: Ceán Chaffin, Brad Fischer, Mike Medavoy, Arnold Messer, James Vanderbilt
vágó: Angus Wall
szereplő(k):
Jake Gyllenhaal (Robert Graysmith)
Robert Downey Jr. (Paul Avery)
Mark Ruffalo (Dave Toschi)
Anthony Edwards (Bill Armstrong)
Dermot Mulroney (Marty Lee kapitány)
Chloë Sevigny (Melanie)
John Carroll Lynch (Arthur Leigh Allen)
Donal Logue (Ken Narlow)
James Carraway (Shorty)
Elias Koteas (Jack Mulanax őrmester)
Adam Goldberg (Duffy Jennings)