PRAE.HU: Miről is szól tulajdonképpen ez a kurzus, mit lehet itt tanulni, milyen ismereteket lehet elsajátítani?

Azt kell először tisztázni, mi az, ami tanítható és mi az, ami nem tanítható. Az írás nagyon sok mozzanatból tevődik össze, rengeteg technikai dolog van, ami tanítható, ami az ókor óta a klasszikus grammatika és retorika eszköztárába tartozva, a stilisztika, nyelvtudomány közvetítésével megérkezett a mába. Tanítható valamiféle írással kapcsolatos szemlélet is. Nem tanítható az ötlet, vagyis éppen a lényeg. Rengeteg más igen, a fogalmazási készség kellő edzés által látványosan felvihető és az irodalomhoz való viszony is tanítható, mert az is egy szocializációs folyamat, és idős korban is lehet vele kísérletezni. Az pedig lényegében alkufolyamat, hogy egy adott társaság, annak különböző tagjai mit szeretnének, mit hajlandóak átvenni, mire fogékonyak. Ez körülbelül egy félév alatt eldől, látszik az eredmény, és jó esetben kezdődik újra az egész.

PRAE.HU: Ha jól tudom, kvázi műhelygyakorlatokról van szó, ahol folyamatosan fejleszthetik magukat a résztvevők.

Tulajdonképpen igen, mert műhelymunkán keresztül lehet a legjobban elsajátítani ezt a mesterségbeli tudást és lehet választ kapni az olyan kérdésekre, melyeket egy ember magától talán fel sem tesz. Szóval jó esetben műhelymunka, annak kell lennie és egyelőre az is.

PRAE.HU Beszéljünk kicsit arról is, hogy konkrétan hogyan zajlanak ezek az órák.

Ilyenkor a dilemma alapvetően a következő: poétikai előadás legyen vagy workshop. Ha egy tanár tud valamit az irodalomról, igazán akkor tud nagy hatásfokkal dolgozni, ha ő dönti el, hogyan osztja be az anyagot, mit mond el és mennyire vonja be ebbe a hallgatókat. Ezt úgy hívják, hogy poétikai előadás. Ezzel szemben a tanulók akkor élik ki az energiájukat a legjobban, akkor érzik magukat a legsikeresebbnek, ha közvetlenül szembesülnek gyakorlati kérdésekkel, ez pedig a workshop. Azt is elárulom, hogy a workshop kevésbé fárasztó, mert ott a tanár hallgat, kérdéseket tesz fel, a hallgatók dolgoznak és válaszolnak. Sokkal kevesebb energiát vesz ki az emberből, kevésbé is kell rá felkészülni.

Én mégis inkább a poétikai előadás felé próbálom mindig elvinni a dolgot, mert szerintem az garantálja a minőséget. De ez soha nem egyszemélyes döntés, ez mindig a társaság közös elhatározása. A csoportban mindig vannak meghatározó személyiségek, domináns alkatok, hangadók, és azon nagyon sok múlik, hogy milyen az ő beállítódásuk. Az sem mindegy, milyen idős emberekkel vagyunk együtt, nem mindegy, hogy milyenek az értelmi képességeik, nagyon sok múlik az ízlésbeli preferenciáikon, előítéleteken és egyebeken. Előfordult, hogy nagyon értelmes emberekkel voltam együtt, akik azonban az irodalom tekintetében rendkívül zártan gondolkodtak. Gyakran kész elvárásokat fogalmaznak meg, sokszor van az például, hogy a hallgatók azt várják, hogy az irodalmi karrier titkaiba avassa be őket az oktató. Erről is vannak ismeretek, csak ez szerintem nem alkotás-immanens probléma, ez irodalom-szociológiai kérdés. Soha nem éreztem feladatomnak, hogy írói pályát alapozzak meg. Hacsak nem a sajátomat, de annak megalapozása régen volt.

PRAE.HU: Vagyis az ön esetében inkább az működik, hogy elméletileg megalapozza a hallgató tudását, majd kiszabadítja a kreatív energiáit?

Nemcsak ez van. Van rengeteg konkrét feladat is. Hogy írnánk le egy családi veszekedést? Hogyan alakítja ki az elbeszélés a maga helyszínét? Hogyan kezdünk el egy leírást? Rengeteg ilyen konkrét kérdés van, melyekkel mind-mind érdemes szembenézni, de persze nem sokat ér az egész, ha azt nem gondoljuk végig, hogy mire jó az írás mint olyan vagy, hogy mit akarunk vele elérni. Rengeteg oka van annak, ha valaki írni kezd: például életének egy traumatikus eseményét dolgozná fel, előfordul az is, hogy valakinek egyszerűen csak ötletei vannak és kikívánkoznak belőle. Nagyon sokszor tapasztaltam azt, hogy a munkafolyamat során jött rá valaki arra, tulajdonképpen mit is vár az írástól.

PRAE.HU: Milyen tapasztalai vannak a hallgatókkal kapcsolatban? Mennyire fogékonyak? Hogyan lehet velük dolgozni?

A Werkben eddig két szemesztert tanítottam végig 2012 tavaszán és 2013 tavaszán. Teljesen különbözőek voltak a csoportok, ugyanakkor azonban nekem volt egy előző helyem, a Magyar Íróakadémia, ott 2007 és 2011 között dolgoztam, és nagyon sok ottani tanítványom átjött ide a Werkbe. A régi tanítványaim, akiket már évek óta ismerek, teljesen másképpen viselkedtek, érthető okokból, mint azok, akiket ott láttam és akkor először. Sokkal bátrabban kísérleteztem azokkal, akiket régről ismertem, például elhatároztam, hogy írunk egy hosszabb elbeszélést. Mindenki belevitte az ötleteit, megbeszéltünk dolgokat, együtt megvitattuk. Egy részt ki-ki saját maga kidolgozott, és egybeírtuk az egészet, meghagyva a stilisztikai különbségeket, így lett belőle egy zártabb, teljesnek ható elbeszélés. Ezt olyanokkal nem merném megcsinálni, akiket csak most ismerek meg. Ehhez az egészhez az is hozzátartozik, hogy én magam is fejlődök. Más dolgokat mertem megcsinálni akkor, amikor elkezdtem ezt az oktatói folyamatot, mert nem vagyok igazi tanár, viszont tudok kommunikálni az emberekkel, és úgy ahogy értek az irodalomhoz, amit el is tudok mondani. Rájöttem, hogyan kell tanterveket, óravázlatokat készíteni, és most már egy évtizedes gyakorlatom van.

A színvonalon múlik minden: minél jobbak a megmutatkozó képességek, annál inkább érdemes tekintetbe venni a másikat. Egészen szélső értékek képzelhetőek el, de hála istennek, negatív szélsőértékekkel vagy ahhoz közeliekkel nem találkoztam, sem itt a Werk Akadémián, sem korábban. Mindig értelmes emberekkel voltam együtt, akik nagyon jóakaratúak, barátságosak, a közös cél iránt nyitottak voltak. De nagyon sok minden más dolog is van: ha azt mondom, hogy Dosztojevszkij, akkor nagyon nem mindegy, hogy rémült pillantásokat látok-e, vagy konkrét művekre gondolnak a velem szemben levők, vagy amikor azt mondom, hogy érdemes volna végiggondolni, mit jelent az, hogy stílus, mert nem kizárólag egy sztereotípiát jelent, hogy reneszánsz, barokk, klasszicizmus, romantika, hanem ennél többet és bonyolultabbat, akkor hajlandók-e ezen elgondolkodni.

Arra is ügyelni kell, ha van egy nyolc fős csoport, akkor hiába van egy-két húzó személyiség, úgy kell csinálni, hogy senki ne legyen elégedetlen, és az se érezze elnyomva magát, aki a sarokban ül és csöndben van. Rájuk is oda kell figyelni, ne gondolják úgy, hogy őket figyelmen kívül hagynánk, de közben meg a legjobbak ne azt érezzék, hogy visszahúzzák őket a többiek. Egy balanszot kell beállítani.

PRAE.HU: Nekem nagyon tetszik az, hogy ebben a kurzusban az írói technikák elsajátításán túl az irodalomra való rászoktatás is erősen jelen van, hogy a gyakorlat mellett nagyon fontos része van ennek a fajta szociálásnak, edukálásnak is.

Meg vagyok róla győződve, hogy a jó író többek között attól jó író, hogy olvasónak is jó. Nem mindenki gondolja így, de én erről nagyon határozottan meg vagyok győződve. Jó olvasó nem attól lesz az ember, hogy 5000 könyvet fejből tud – persze bizonyos dolgokat el kell olvasni és emlékezni kell rájuk –, hanem elsősorban attól, hogy oda tud-e figyelni, és kifejleszti-e magában azt a képességet, hogy megragadja egy más ember által írt mű lényegét. Utána jönnek a további finomságok, hogy képes-e attól elvonatkoztatni, hogy ő olvasó, vagyis képes-e a puszta befogadáson túllépni, tudja-e tanulmányozni, egy másik, mondjuk nagynak tartott írónak a trükkjeit. Érdemes megtanulni azt, hogyan különböztessen meg egy ember az igazán nagy írót attól, aki csak jó, de nem igazán nagy. Ez fontos különbség. A jó író ismeri és alkalmazza a mesterség szabályait, a nagy író átalakítja és újraértelmezi őket. A következő fokozat például az, hogy mit lehet megtanulni a rossz könyvekből. Ezt nem viccből mondom. Sok fontos dologra csak a félresikerült művekből lehet rájönni, a jókból nem. De ezt nem is próbálom tanítani, már csak azért sem, mert erre egy félév mindig kevés.

Érdemes például a különböző korszakokra odafigyelni, megnézni egy műfajnak a kezdeteit, amikor nem tudja még az író, hogy mik a műfaj szabályai. A regénynél ez nagyon jól látszik, mert a regény, ahogy mi most ismerjük, igazából a 19. században alakult ki és azóta is nagyon sokat változott, de voltak előzményei már a reneszánsz idején is, sőt már a középkorban is. Érdemes megnézni, miként kezeli a szerelmi féltékenységet Stendhal vagy Tolsztoj. Borzasztó sokat meg lehet ebből tanulni, és ezzel az ismerettel persze a mai szerzőket is másképpen nézzük. Azt fogjuk észrevenni, hogy nagyon sok tehetséges, bár kissé műveletlen mai szerző van, aki ugyanazt a kenyeret rágja, amit már a 16. században is rágtak általa nem ismert szellemi ősei. Ez az elfelejtett szellemi ősök problémája. Ez az egyik dolog, mondjuk az idő. A másik a tér. Nem tudunk lemondani arról a fikcióról, hogy létezik egy olyan, hogy nemzeti kultúra és világirodalom. Csakhogy minden nemzeti kultúrának más a világirodalomról kialakított képe, ezt a merev ellentétet pedig úgy tudjuk lazítani kicsit, hogy ha a közelünkben levő nemzeti kultúrákra is vetünk néhány pillantást. Amennyiben mutatkozik hajlandóság, nagyon el szoktak csodálkozni azon, hogy például egy modern iráni író mi mindent tud, konkrétan Szádeq Hedájat: A vak bagoly című regénye vagy az Ismail Kadare nevű albán szerző. Utána tágabb világi kitekintések is lehetségesek, de nem azért, hogy az ember egy tolldíszgyűjteményt állítson össze, hanem azért, hogy megnézze, egy másik nyelven, egy másik értékrendben mit gondol egy író. Ez időigényes és munkaigényes, de szerintem akármilyen jó ötletei és akármilyen íráskészsége van egy tehetséges fiatalembernek, ha ezt közben nem sajátítja el, akkor fogyatékos marad ez egész.

PRAE.HU: A hallgatók a szépirodalmi szövegek megalkotásán kívül, más műfajú írások létrehozását is megtanulják? Gondolok itt mondjuk a szakszövegekre vagy akár a sajtóban megjelenő szövegtípusokra.

Van egy olyan fogalom, hogy íráskészség. Ha ezt az ember elsajátítja, akkor gyakorlati szempontból sokféle módon hasznosítani lehet. A tapasztalataimból azt mondom, hogy ezek a gyakorlati módon hasznosítható szövegek nem annyira a saját szövegek kidolgozásából adódnak, hanem egy sokkal inkább készségen és mesterségen alapuló tudáson. Ez pedig a műfordítás. Azt tanácsolnám minden írónak és nem írónak is, hogy tanuljon meg fordítani. Rengeteg minden kiderül fordítás közben, például, hogy két nyelv észjárása mennyire különböző tud lenni. Saját anyanyelvünk észjárását is sokkal jobban fogjuk látni, ha tudjuk egy másik nyelv felől nézni.

PRAE.HU Mitől különleges a Werk képzése? 

Nem volna fair dolog más hasonló intézményeket megítélni a Werk javára, én csak azt tudom mondani, hogy mi a jó a Werkben. Nagyon nyitott, laza, de ugyanakkor a dolgot komolyan vevő, színes társaság. Nagyon progresszívek, ugyanakkor semmi értékközömbösség nincsen bennük. Jó a csapat, irodalmi részről itt van még Szécsi Noémi és Cserna-Szabó András, szuper emberek, és az írásaik is kiválóak. Rengeteget tudnak, ezt a tudást nagyon jól át tudják adni. Nem vagyunk egyformák, én mást gondolok az irodalomról, mint akár Noémi, akár András, de közben megvan a közös nevező. Egyszerűen: nagy hatékonyság van, és nagyon jó az atmoszféra.

Időnként eredmények is vannak. Nemcsak az, hogy valakiben elindul valami és jól érzi magát és aztán később visszagondolva azt mondja, hogy itt megszerettették vele az irodalmat. Az én csoportomba járt például Kötter Tamás, aki azalatt az idő alatt írta azokat a novelláit, amelyek tavaly ősszel megjelentek a Kalligram Kiadónál. Megmutatta az írásait Noéminek is, Andrásnak is, nekem is, és láthatóan elgondolkodott azon, amit mondtunk neki. Az ilyen műhelybeszélgetések sokat számítanak. Időnként el is indul egy-egy írói pálya és ezek nagyon értékes dolgok. Nem gondolnám, hogy Kötter Tamás a Werk Akadémia révén vált volna íróvá, hanem azért, mert tehetséges volt. De hogy kapott a Werk Akadémiától megerősítést és az lendítette egy kicsit előre, az biztos. Nagyon sokféleképpen lesz író az ember. Tehát nem állítom, hogy be kell íratkoznia egy ilyen kurzusra, hiszen Tolsztoj sem járt a Werk Akadémiára, Cervantes se, igen. Annyit azért nagyon óvatosan, önfényezés nélkül el lehet mondani, hogy nem árt. Sőt talán inkább használ.

PRAE.HU Mi az oka mégis annak, hogy manapság ilyen sokféle írószeminárium van a piacon?

Ennek Magyarországon régebben egyáltalán nem volt hagyománya, és különféle intézmények észrevettek egy vákuumot, amit viszonylag gyorsan, pár év alatt töltöttek be. Régen is volt mester-tanítvány viszony, ez azonban nem volt hivatalos. Úgy történt, hogy aki írni akart, keresett magának egy mestert vagy belebotlott egy szerkesztőbe, aki hajlandó volt vele foglalkozni. Igazából az a meglepő, hogy 1990-et követően ez csak ilyen hosszú idő után intézményesült, jóformán másfél évtizedet kellett várni rá.

Fotó: Bach Máté