A kiállítás megnyitója február 12-én Rieder Gábor bevezetőjével indult, amely megalapozta az este jó hangulatát. A művészettörténész elmondta, hogy létezik gőgös és magabiztos l’art pour l’art (példa rá Oscar Wilde művészete), mely maga akarja meghatározni a művészetet és létezik az önmagáért való l’art pour l’art, amely nem akar lenézni más tendenciákat. Ez utóbbiba tartozik Borsos Róbert alkotói világa is. Rieder szerint ez a kiállítás már nem azt a vidám, gyermekes vonalat képviseli, mint amelyet Borsos korábbi, dizájnos alkotásairól ismerhetünk, ezek jó adag kor-és kultúrpesszimizmussal átitatott művek. Bár véleményem szerint Borsos korábbi alkotásai sem mentesek azért ezektől, régebbi filcmunkái is kritizálják a társadalmat, ha nem is ennyire adekvátan teszik azt, inkább amolyan naiv megközelítéssel. Rieder a kiállítás címére is reflektál, kétféle opciót hoz fel értelmezésére: Élni így is lehet, de nekünk nem szabad így élni, mert különben láthatjuk, mi lesz a következménye, vagy pedig Élni és művészkedni így is lehet, sőt így érdemes, ahogy Borsos teszi.
A kiállítás címe azonos az újrahasznosított sörösdobozok sorozatának címével. Egy rész úgy néz ki, hogy a művész a doboz egyik felét előre megrajzolt minta alapján kivágta, felhajtotta, a másik fele pedig mintegy az adott figura (többnyire emberi alakokról van szó) talapzatául, tájban elfoglalt helyéül szolgál. A sörösdoboz mint anyag kiválasztása számos interpretációs lehetőséget kínál. Az egyszeri ember számára értéktelen anyagról van szó, a 20. század előtti művészetben pl. fel sem merült nem nemes anyagok applikálása egy alkotásba. Aztán persze felsorolni is lehetetlen mennyi "idegen" anyag került a művészetbe. A 70-es 80-as évek Olaszországában például az Arte povera nevű irányzat kifejezetten értéktelen, szemetesbe való anyagokkal újította meg a képzőművészetet. Borsos Róbertnek ezek a kisplasztikai alkotásai ebből a szemléletből táplálkoznak leginkább. Ezen kívül ott a divatos társadalomtudományi vonal: az egyszeri ember számára értéktelen anyagokról van szó, viszont azok gyűjtése egy hajléktalannak a napi megélhetését biztosíthatja. A dobozokból kivágott figurák egyébként nem egyértelműen azonosíthatóak (már csak azért sem, mert nincsen címük), de az kivehető, hogy lecsúszott embereket ábrázolnak: földről guberáló, szemetes konténert toló, ittasan dülöngélő embereket. Ha minden egyes figura alá nem is, de legalább a sorozat egészének címét ki lehetett volna tenni a galéria falára.

Akárcsak a videókét. Négy darab rövid kis filmet láthat a néző a galéria középső, legnagyobb termében, melyek közül az egyik egy vetített videó. Címe: Elvált szülők gyereke vagyok. A videón 16 tinédzser korú pattanásos, piercinges fiatal látható, akiknek feladata annyi volt, hogy odaálljanak a kamera elé és a magukra vonatkoztatva igaz állítást kimondják: "Elvált szülők gyereke vagyok", "Nem elvált szülők gyereke vagyok", illetve (ezt csak egy esetben hallhatjuk): "Nem ismerem a szüleimet". A videó a nézőt játékra is csábítja, hiszen ahogy belép a kamera elé a fiatal, meg lehet tippelni, melyik állítás illik rá csupán a kinézete, szemmozgása, zavarodottsága vagy épp magabiztossága alapján. Ugyanakkor ez egy nem-reprezentatív minta a Magyarországon (is) egyre inkább előtérbe kerülő jelenségről: a válásról. Ha csak ezt a kis statisztikát nézzük, nagyjából a 60%-uknak a szülei külön élnek, tehát tényleg súlyos a helyzet... Ezek a gyerekek egyébként a Jaschik Álmos Művészeti Szakközépiskolába járnak és Borsos Róbert tanítványai, így persze ő sokkal többet tud róluk mint amit mi látunk belőlük a kb. 4 másodperc alatt. Viszont ha sokszor megnézzük a videót, akkor valahogy úgy érezzük, egyre közelebb kerülünk hozzájuk, már kívülről fújjuk, ki melyik verziót fogja mondani és előre sajnáljuk az illetőt vagy épp azt gondoljuk, hogy "hát persze, neki nem is válhattak el a szülei, olyan magabiztosnak tűnik".
A kisképernyős videók közül az egyik a Szertartás címet viseli. Itt a mozgóképek először a környezetet mutatják be, megtudjuk, hogy egy faluban játszódik a jelenet, aztán egy iskolából éppen egyedül hazaballagó, hátizsákot cipelő kisfiút látunk, aki a szokásos, menetrendszerű útját járja be, kisebb megállásokkal, nézelődésekkel. Aztán meglepetésünkre nem otthonába, hanem egy kis templomba fordul be, így a cím is kikristályosodik: a templomi szertartás az igazi szertartás, ugyanakkor a kisfiú napi sétája is az. Ugyanez vonatkozik az átlagos dolgozó emberekre, akik rutinból végzik el hétköznapi teendőiket, de – a videó azt sugallja, ahhoz – hogy ne legyenek ezek a hétköznapok annyira szürkék, érdemes megállni és fűszálakat szedni, ahogy a kisfiú teszi a videón...

Hasonló bájjal megáldott mű Az idomított bogár is, ahol egy elemmel működő katicabogarat próbál egy kisfiú az általa legóból készített kis konstrukciókhoz idomítani, hogy "betolasson" vagy az "épület" mellett haladjon. Ha szemfülesek vagyunk, néhol a német zászló színeit is megfigyelhetjük a lego színkombinációiban – a pontosság és precízség nevében. A mű, bár kedvességet és színt visz az amúgy is izgalmas kiállításba, valahogy mégis levegőben lógónak és a felvázolt koncepción kívülinek érzem. Ez mitől lenne társadalomkritikai kérdésfeltevés?
Nem úgy, mint a Melós a városban című videó, mely semmi másról nem akar beszélni, mint amire a cím utal: egy munkás nem túl mozgalmas, mások társaságát nélkülöző napjáról (na jó, annak egy részletéről). A magány szót itt kulcsfontosságúnak tartom. A munkás egy adott (most épp teljesen üres) intézményben valószínűleg kitűnően végzi munkáját, mégsem szól senki, nem dicsérik meg, ő mintegy szellemként suhan végig az épületen, ellenőrzi a berendezések állapotát.

Borsos Róbert nem akarja megmondani a "frankót". Művei csupán kérdéseket intéznek hozzánk, elgondolkodtatnak, és ennyi éppen elég. Az alkotásokról való beszéd helyett sokkal inkább ajánlom a művek megtekintését. Kb. 20 perc alatt végigjárható a kiállítás. Azután majd lehet beszélgetni.

Borsos Róbert Élni így is lehet című kiállítása Budapesten a Molnár Ani Galériában látható 2014. április 4-ig.