A kerekasztal-beszélgetéseket Szőnyi Attila A táj elfoglalása című előadása vezeti fel, melyben a túravezető-író izgalmas példákat hoz arra, hogy a balkáni népcsoportok milyen eszközökkel uralják a városképet, és milyen módon jelölik ki saját territóriumaikat. A Balkánon sok eltérő vallási és társadalmi csoport él, melyek bizonyos területeket homogenizálni akarnak, ez pedig traumát okoz, hiszen a többségi csoportok agressziót fejtenek ki a kisebbségre. Ez leginkább a templomrombolásban és -építésben érhető tetten, hiszen e területeken ez az épület az, ami egy nemzetiség jelenlétét fejezi ki, mivel a Balkánon a nemzetek elkülönülését nem a nyelv, hanem a vallás teszi feltűnővé. A templomrombolás bevett gyakorlat, az új templomok pedig négy helyre kerülhetnek: a régi helyére, egy magaslatra, egy reprezentatív területre vagy oda, ahol nagyobbnak tűnnek. Szőnyi két város példájával igazolja ezen állításait: Trebinje, a “szerbség utolsó bástyája" két, dombokra épített, kimagasló templom között fekszik, ami közül az egyiket egy régi templomra építették rá, a másik pedig egy fontos ortodox templom replikája. Mostarban a római katolikus horvát népesség egy 107 méteres ferences templomtoronnyal és a hegyre épített Jubileumi kereszttel, a muszlim bosnyákok pedig a dzsámik visszaépítésével igyekeznek hatalmukat kifejezésre juttatni.

Az érzékletes előadás után Erdős Virág, László Noémi és Monika Blaszczak Lengyelországból a traumák közösségkonstruáló erejéről és manipulatív voltáról beszélgetnek. A diskurzus elején a traumabeszéd kerül elő és jól látszik, hogy a szembenézés minden népnél más időben és más módon történik. Erdélyben például az idősebb generáció úgy látja, hogy a fiataloknak nincs közösségi tapasztalatuk, mivel semmilyen súlyosabb tragédiát nem kellett átélniük, László szerint azonban sok olyan személyes trauma érte ezt a nemzedéket, amikről még nem tudnak beszélni: “egy közösség néma tagjai ők". Erdős pedig azt hozza fel, hogy Berlinben már iparággá, biznisszé vált a holokausztról való beszéd, viszont Magyarországon most jött el a szembenézés ideje: a költő úgy látja, hogy itt az emberek egyre inkább szeretnének megnyílni és kibeszélni magukból a történelem során elszenvedett egyéni sérelmeiket, tragédiáikat. Úgy látja, hogy a traumák közösségi kibeszélését nem lehet megúszni, viszont minden népnél máskor jön el ennek az ideje. A lengyeleknél is most jött el ez az idő, tudjuk meg Blaszczaktól, aki azt mondja, hogy a traumák fontos szerepet játszanak saját identitásuk meghatározásában, önmaguk definiálásában. Ennek ellenére úgy érzi, hogy nincs még nyelv, amivel lehetőség nyílna a szembenézésre.

Erdős Virág rámutat arra, hogy mindenkinek a saját helyzetéből fakad a traumához való viszonyulás. László Noémi úgy látja például, hogy kisebbséginek születni már eleve egy trauma, mivel folyamatosan egy köztes egzisztenciával kell megbirkóznia, szerinte azonban a megfelelő beszédmóddal ezt át lehetne fordítani. Ha túllépnénk a nemzetiségi álláspontokon és a történelmi büszkeségen, akkor lehetőség nyílna arra, hogy az erdélyi magyarok kétnyelvű multikulturális közösséggé váljanak, ami nyitottá tenné őket más népek felé is.

A beszélgetés végén még szó esik arról, hogy a meghívottak saját költészete hogyan kapcsolódik a közösségi traumákhoz. Erdős: korábbi írásaiban saját egyéni traumáiból indult ki, tehát önmagán keresztül láttatta egy közösség traumáját, mostanában azonban tanúként viszonyul ezekhez, tehát nincs benne, de átérzi a tragédiákat, és igyekszik nyitni más világok fel. László Noémi úgy látja, hogy a közösségi traumákhoz is egyénileg viszonyulunk, míg Blaszczak szerint a lengyeleknél az individualizmusnak vége van, az alkotók elhatárolódnak az egyéni dolgoktól és a nagy nemzeti traumákról kívánnak beszélni.

A második szekció beszélgetésére eredetileg meghívott Bencsik Orsolya és Jónás Tamás nem tud megjelenni, így helyüket Szőllőssy Balázs veszi át, aki Csepregi Jánossal és Muharem Bazduljjal (Bosznia és Hercegovina) beszélget arról, hogy az egyéni traumák hogyan válhatnak közösségivé. Érdekes lenne meghallgatni, hogy Jónás Tamásnak mennyiben okoz traumát saját cigány identitása, vagy azt, hogy Bencsiknél a személyes tragédiák hogyan alakulnak át közösségivé. Azonban ennek ellenére elhangzanak fontos felvetések, Bazdulj például rámutat arra, hogy ha a traumafeldolgozásból hiányzik a személyes rész, akkor az könnyen propagandisztikussá válhat, Szőllőssy pedig arról beszél, hogy a művészek azzal, hogy leírják saját traumáikat, képesek más embereket változásra inspirálni. Az együttgondolkodásnak, a közös beszédnek is nagyon fontos szerepe van, de az is lényeges, hogy észrevegyük saját gondolkodásunk mintáit, és hogy ezek rámutatásával megszabaduljunk a berögzött, öröklött eszméinktől, mert csak így válthatunk nyitottá mások tragédiái felé.

Egyetlen, de annál égetőbb problémám van magával a konferenciával. Ez pedig az, hogy a trauma fogalmát teljesen evidensen kezelik és azt sem időben, sem térben nem szűkítik le. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy az egyórás kerekasztal-beszélgetések során folyamatosan csapongunk a holokauszt tragédiája, a délszláv háborúk öröksége, a családi erőszak okozta sérülések és a nőket ért traumák között, és sajnos nincs idő arra, hogy bármelyikbe is mélyebben belemennénk. Pedig eredményesebb lehetne egy ilyen találkozó, ha a traumák kérdéséhez specifikusabban közelítenénk vagy pontosabban lehatárolnánk azok territóriumát.

Tiéd a trauma, a hatalom, a dicsőség, traumatalálkozó, 2014. 02. 14-15. Fogas Ház

Fotó: Bach Máté, FISZ