A Képíró utcai dynamobake olyan kicsi, hogy még akkor is kételkedem, hogyan is kerülhet itt megrendezésre bármiféle irodalmi esemény, amikor a helyiségbe belépve azonnal a résztvevőket pillantom meg. Vasárnap délután van, jellegzetesen ebéd utáni kávézós-sütievős, békés családi és baráti beszélgetések ideje. Az általam rendszeresen látogatott irodalmi programok nem ilyenkor szoktak kezdődni, s a helyszínek sem ilyen kicsi, de otthonos, bensőséges helyek szoktak lenni. A kávézó színtere világos,könnyed színeivel mintha egy túlméretezett gyerekszoba lenne, s mi pedig - akik másfél óra erejéig sikerrel hagyjuk a bejárati ajtón kívül hétköznapi bosszúságaink, jellegzetesen felnőtt problémáink - annak lakói.



A 3 veréb 6 szemmel címet viselő program a Fiatal Írók Szövetségének Weöres-centenáriumi rendezvénye. Csepregi János író és mentálhigiénés szakember valamint Huszti Gergely színész és szerkesztő elsősorban Weöres Sándorral kapcsolatos élményeiről, a közös munkáról, a megzenésítések révén kialakuló felelősségről kérdezgeti Gryllus Dánielt, teret engedve persze a vendég anekdotázós hajlamának is. Ő pedig készségesen mesél az első találkozásról, az évenkénti egy-két látogatásról Weöresnél, vagy éppen arról, miként fogadta a költő verseinek különféle feldolgozását: "hát én nem tudom, elképzelni, de próbáld meg" - volt rendszerint a reakció. De ugyanúgy az életmű soha le nem záruló jellegére utal az a történet is, amikor Weöres azt is pozitív változtatásnak tekintette, ha a televíziós adástervben figyelmetlenségből gépelési hibák kerültek a szövegébe. Csepregi János is megjegyzi, a megszokott alkotói magatartáshoz képest mennyire másként viszonyult saját életművéhez Weöres, számára elsősorban a játék volt a lényeg.

 Szó esik arról is, hogy Weöres leginkább ismert versei bár ritmikusak és rímesek, és a gyerek fejében is könnyen megragadnak, messze nem gyerekversek, hisz a születéstől halálig nagyon sok elvont, komoly témát éritenek. Gryllus ugyanakkor úgy gondolja, nem baj, ha a gyerekek nem értenek mindent a versekből, ám mégis lelkesen mondogatják. Szerinte olyan ez, mint amikor szegényebb vidékeken a kisgyereknek nagyobb méretű cipőt vesznek a szükségesnél, mondván majd belenő. Így nőnek bele a gyerekek is majd a versek későbbi befogadásába.



Bár egyénileg és a Kaláka együttes tagjaként is sokat tett azért, hogy a zene által közelebb hozza a fiatalokhoz (a legkisebbektől kezdve a lázadó, extrém korszakukat élő kamaszokig) nem csak Weöres Sándor, de Radnóti Miklós vagy József Attila verseit is, Gryllus nem érzi úgy, hogy missziót teljesítene. Műszaki egyetemista korában nem is gondolta, hogy végül ezzel fog egész életében foglalkozni. Aztán egyre több embert érdekelt, amit csináltak, sokszor hívták őket vidékre is, és azt vette észre, hogy mindez mégiscsak felelősséggel jár, éppen azért, mert nagyon sokan így találkoznak először az említett költők műveivel. Különösen nagy súlya van mindennek Gryllus szerint, ha határon túl koncerteznek.  

A Kaláka mai napig rendszeresen játszik afféle szobakoncerteken kisgyerekeknek, nagyjából hatvanfős közönség előtt (ebbe beleértve a szülőket is), Gryllus úgy fogalmaz, ezeken az eseményeken mindig bebizonyosodik, hogy alapvetően minden gyerek jó, vagyis le tudják kötni őket a zenéjük által. Nem kell mindenért mesterségesen lelkesedésre ösztönözve megtapsoltatni a kicsiket (ahogy a felnőtteket sem), mert egy koncert végére elfáradnak, nyűgösek lesznek. Legtöbbször éppen a csend a jó egy-egy elhangzott dal után. Erről annak kapcsán beszél Gryllus, hogy az anekdotázást néha megszakító éneklés után mi is inkább csak csendben ülünk, elmerengünk, mindez természetesnek is hat ebben a közegben.

Gryllus előtt az asztalon egy vastag szövegkönyv, lapozgat benne, inkább ritkábban hallott, alig-alig ismert szövegek feldolgozásait játssza. Elhangzik például a Ha nézem a világot című is, egyszerű, de elgondolkodtató, komoly mélységeket feltáró szöveg ez is. Végtelennek tűnik a bele sűrített bölcsesség, és a melankolikus zene is csak merengésre késztet.



A program végén persze nem maradhat el a közös éneklés sem. Még pár perc önfeledtség, hogy aztán a távozóban, kilépve az ajtón ennek a bő egy órának élményeivel feltöltődve nézzünk szembe újra saját kis mindennapi küszködéseinkkel. 

Fotó: Bach Máté