Akár a klasszikus értelemben vett szépirodalomban, de még inkább a populáris kultúrában központi szerepet játszanak azok a karakterek, nevezzük őket hősöknek, akikre felnézünk, csodáljuk, tiszteljük őket. Természetesen ez is egy olyan kulturális jelenség, amely, mint láthattuk az űrutazó karakterek esetében is, időről időre komolyabb változásokon megy keresztül. 

Most például olyan korban élünk, amikor egyáltalán nem hangzik bizarrnak úgy folytatni a gondolatmenetet: és itt jönnek a képbe a sorozatgyilkosok, természetesen elsősorban azok, amelyek kitalált történetek fiktív főszereplői. Bár az is igaz, hogy ezeknek a történeteknek a jellege mégiscsak a való életbeli valós tettesek viselkedésére, annak a többi emberre tett hatására vezethető vissza. E szempontból közelítette meg Turi Márton is, hogy miért is izgalmas a sorozatgyilkos karaktere számunkra: az érthetetlen, a racionálisan felfoghatatlan tett mögött az emberek logikát keresnek, magyarázatot, egy történetet, amivel a megérthetetlen mégiscsak érthetővé válik. Ráadásul egy valóban megtörtént bűneset és elkövetőjének személyisége sokszor olyan üres felületnek tűnik, amit egy kevésbé tehetséges ponyvaíró is lazán ki tud tölteni, történetet tud köré felépíteni.



Bartók Imre a rejtélyt emelte ki, mint vonzó tulajdonságát ezeknek az eseteknek, és úgy gondolja, Hasfelmetsző Jack történetének érdekessége is éppen a tettes anonimitásában rejlik. A sorozatgyilkosok kvázi ősatyjánál maradva nem elhanyagolható mozzanatnak tűnt Hasfelmetsző viszonya a korabeli médiához. Turi szerint a gyilkos mintegy színpadként használta a sajtót. Úgy fogalmazott, a tett ilyen mértékű nyilvános felvállalása egyenes utat jelent a popsztárságig. Turi egyébként beszélt arról is, hogy egy sorozatgyilkosság misztifikálását a média tulajdonképpen már a legelső híradással megkezdi.

Sepsi László arról is kérdezte vendégeit, hogyan jutott el ez történettípus odáig, hogy napjainkban a  fikciókban a sorozatgyilkosokat intellektuális übermenschekként ábrázolják. A trend kiindulási pontját ő egyébként a nyolcvanas évekre tette, amikor az amerikai középosztálynak a hidegháború enyhülésével új ellenségképre volt szüksége. A sorozatgyilkosok tehát egyrészt az alsóbb rétegekből származó redneckek közül, illetve a yuppiek soraiból, vagyis a felső középosztályból kerültek ki. 

Turi Márton szerint tulajdonképpen arról van szó, hogy az emberek csodálják, akinek hatalma van, akinek sikerül a hétköznapok kötöttségein, piti kis problémáin felülemelkednie, saját törvényei szerint éli az életét és képes bizonyos határátlépésekre. Bartók Imre a fiktív sorozatgyilkosokat három kategóriába sorolta. Egyrészt vannak azok a karakterek, akiket személyes ösztöneik predesztinálnak a gyilkosságra, ám ha már így alakul, akkor csak a rossz embereket teszik el láb alól. Vannak afféle próféták, akik a társadalom züllöttségére, erkölcstelenségére hívják fel tettükkel a figyelmet, illetve a legspeciálisabb a harmadik kategória, akik számára a gyilkosság művészet, esztétikai értelemben vett aktus. Ez utóbbi is mutatja, valóság és fikció mennyire külön utakon jár, hisz míg a valós életben nem tudni olyanról, aki esztétikai okokból gyilkolt volna embereket, addig a fikciós alkotások sorozatgyilkosainak egyik archetípusa a művészi indíttatásból gyilkoló tettes.  Bartók szerint Hannibal Lecter például a három említett kategória metszéspontjában áll.



Érdekes párhuzamokra, hasonlóságokra hívták fel a figyelmet a résztvevők, amikor a vallási dimenzió felől vizsgálták a témát. Turi Márton az orosz kultúra szent bolondjaihoz hasonlította a sorozatgyilkosokat, s úgy fogalmazott, ezek a karakterek mintegy inverz passiót járnak. Bartók Imre pedig arról beszélt, hogy a sorozatgyilkosok őskaraktere tulajdonképpen a Jóisten, aki erkölcsi megfontolásokból időről-időre megtizedeli az emberiséget.

Bartók többször is felhozta az ismétlődés motívumát, ami talán a legtermékenyebb értelmezési megközelítésnek bizonyult az est során. Hiszen az ismétlődésekre is jellemző a freudi ismerős és idegen kettőssége, a sorozatgyilkos pedig tulajdonképpen mindig ugyanazt a tettet követi el. Sepsi László és Turi Márton a Sziszüphosz-mítoszt és Prométheusz történetét hozta fel példaként az ismétlődésre, mintegy bizonyítékul, ez a motívum már az antikvitás történeteiben is fontos szerepet kapott.

A sorozatgyilkosok aszexualitásával kapcsolatban tulajdonképpen maguk a beszélgetés résztvevői cáfolták meg saját felvetésüket.  Sepsi abból indult ki, hogy ezeknek a szereplőknek nincs szexuális élete. De végül is ilyen karakterekre inkább a híres detektívek közül lehetett példákat felhozni ( Sherlock Holmes, Poirot, Columbo, stb), ellenben például Dexter esetében nagy hangsúlyt kapnak egy normális párkapcsolat hétköznapi problémái. Másrészről azonban egyértelmű, hogy Patrik Bateman szexuális aktivitásának hatalmi és nem érzelmi dimenziói vannak, Hannibal Lectert pedig igazán furcsa lenne egy összebújós-elérzékenyülős jelenetben látni.

A szexualitásnál még egy hosszabb kitérőt tett a beszélgetés a pedofília kérdésre. Mint láthattuk, változhat úgy a nyugati civilizáció embereszménye, hogy gyilkosokért is rajongunk, szimpatikusnak találjuk őket, ám ebben is van egy határ. Hogy ez gyermekbántalmazót pozitív karakternek tennének meg egy tévésorozatban, az gyakorlatilag elképzelhetetlen.

A sorozatgyilkosok kitárgyalása után a beszélgetéssorozat következő estjének résztvevői átállnak a másik oldalra, és a detektívek figuráit veszik górcső alá. 

Fotó: Bach Máté