A beszélgetés meglehetősen jól indul, hiszen Jelenits szépen rávilágít, hogy a szakrális és vallásos művészet nagymértékben eltér egymástól. Jelenits értelmezésében szakrális művészet az, ami a liturgia szolgálatában áll és így nem lehet elválasztani a hittételektől, tehát az ő definíciója szerint ez a fajta művészet szorosan kapcsolódik az egyházhoz, hiszen a keresztény ikonográfiát, jelképrendszert, s annak tematikáját használják fel ahhoz, hogy a szentség aurájával vegyék körül magukat. A vallásos művészet ezzel szemben a személyes hitből születik, igénye a saját élmény kifejezése, tehát sokkal szubjektívebb és egyéni dolog. Habár a meghatározás egészen pontos, a két fogalmat a beszélgetés további részében meglehetősen következetlenül használják.

Ez a fogalomzavar azonban a legkisebb problémám, sokkal jobban zavar például az, hogy rengeteg esetleges megállapítás hangzik el, amelyek jobban megállnák a helyüket, ha történetileg vagy filozófiailag alátámasztanák őket. Lovas például arról beszél, hogy a kortárs művészet nehezen tud vallásossá válni, és ezeket az alkotásokat nehéz is értelmezni egy vallásos térben, mivel a kultusz és a kultúra különvált. Ez a gondolat szinte kiált Hegel esztétikájáért: a modern művészet autonómmá lett, mivel “már nem adja meg a szellemi szükségleteknek azt a kielégülést, amelyet a régebbi korok és népek benne kerestek és csakis benne találtak meg".

 

A következőkben arról beszélgetnek, hogy a művészetnek és a vallásnak közelednie kellene egymáshoz, de Jelenits szerint ez azért is nehéz, mert a templomnak megvannak a saját igényei, amit nem minden művész vállal fel. Lovas is úgy gondolja, hogy a templomokba csak azért kerül ritkán kortárs alkotás, mert a szakrális művészetnek kötött formái vannak. Arról azonban sajnos elfeledkeznek, hogy számos olyan példát lehet hozni, amikor a kortárs művészet bekerül a szakrális térbe, például egy templomba, pedig ezekről is érdemes lenne néhány szót ejteni. Meg lehetne említeni akár a Velencei Biennálékat, ahol a Giardini és az Arsenale mellett más helyszíneken, így például használatban levő templomokban is mutatnak be kortárs művészeti alkotásokat, melyek ráadásul rendkívül jól működnek a szakrális terekben, még azokban az esetekben is, amikor nem kifejezetten vallási vagy meditatív céllal hozták létre az alkotók ezeket a műveket. Vagy szó eshetne Mátrai Erik Gömb című munkájáról is, amit 2012-ben a velencei San Lio templomban lehetett megtekinteni és e térnek köszönhetően az alkotás újabb jelentésréteggel bővült, de ide kínálkozna még a Rothko-kápolna is, amely ugyan nem kortárs, de mégis szorosan köthető a "művészet és vallás" kettős tematikához.
 

A beszélgetőpartnerek a szakrális teológiai és művészeti értelmezésén túl a szép definiálására is kísérletet tesznek. Lovas Ilona II. János Pál pápa művészekhez írt levelére hivatkozik, amikor a szépet az igazzal vonja párhuzamba. A képzőművész szerint egy alkotásban szükség van az esztétikum meghaladására, hogy annál egy bensőbb és lényegibb üzenethez, az igazsághoz vagy Istenhez eljussunk. Nem várom, hogy a gondolatmenetben elhangozzék a kalokagathia fogalma, de a neoplatonistákat és Plotinoszt kár kihagyni ebből az okfejtésből. Galambos Ádám moderátor legalább megemlíti Hans Urs von Balthazar nevét, akinek teológiai esztétikájában előkerül az a gondolat, hogy a világ szép dolgai a rejtett isteni szépség epifániái.  “Mindabban, ami szép és magasztos a világban, a lét rejtett és hatalmas mélységeinek ragyogása tör elő". Jelenits ezt a gondolatot vinné tovább, amikor kimondja, hogy szép az, ami figyelmünket arányainak, harmonikus voltának köszönhetően megragadja, meglep és csodálkozásra késztet. De a szépnek nemcsak ilyen formái vannak, teszi hozzá, hanem olyan is, ami megrendíti az embert, rémületet és döbbenetet vált ki belőle. Sajnos ezen a ponton fel sem merül Burke vagy Kant neve, de még csak a fenséges fogalma sem, Jelenits csupán Baudelaire Egy dög című versét hozza fel példának, majd a gondolatmenetet azzal zárja, hogy a szép szubjektív fogalom, amit könnyen félreértelmezhetünk, ha nem ismerjük fel az álszépséget, a giccset. A szerzetes szerint a szép csak akkor lehet érvényes, ha jóságra és örökkévalóságra tör.

Ezen a ponton már el kezdenek kifelé szállingózni az emberek, a beszélgetőpartnerek pedig arról beszélnek, hogy miként lehetne közelebb hozni a vallást és a művészetet. Lovas szerint ehhez alázatra van szükség, illetve az egyházi személyek művészeti oktatására, Jelenits szerint pedig élő templomok kellenek, melyekben a művészet egyszerre tud megújító és hagyományőrző lenni.
 

Az ilyenfajta megállapítások folytatódnak még egy ideig, majd a beszélgetés némiképp elakad, Keserű Katalin a közönség soraiból pedig arra kéri Lovast, hogy beszéljen kicsit a saját művészetéről. A képzőművész nem igazán nyitott erre, szerinte ez csak időhúzás, így igyekszik a lehető legsűrűbben elhadarni ars poeticáját. Annyit megtudunk, hogy művei belső meditációinak, imáinak és zarándoklatainak lenyomatai, melyek színre viszik a néző érzéki találkozását a mű misztériumával: egy személyes, spirituális ösvényt nyit meg az alkotással, amin a néző is követheti őt. Lovas művészete ilyen értelemben vallásos. Anyaghasználata meglehetősen különlegessé teszi műveit: a művész marhabelekkel, különféle textilekkel, ostyákkal és üvegekkel dolgozik, melyeket az alkotás során metafizikai jelentéssel ruház fel. A beszélgetés alatt az S.O.S és Lélekmagok című munkáinak fotói kerülnek levetítésre.

Jelenits István és Lovas Ilona disputája a Művészet és szakralitás eseménysorozat részeként, Ludwig Múzeum, Budapest, 2014. február 13.

Fotó: Bach Máté