Egy zárókép, mely 12 év munkájának végét jelenti, lezár egy szakaszt egy felnövő ember életében, és 164 filmpercet a miénkben. Richard Linklater befejezte projektjét, elkészült filmje, melyet 2002-ben kezdett két gyerekkel, az akkor hét éves Ellar Coltrane-nel, és lányával, Lorelei Linklaterrel, akik szemünk előtt nőnek fel. Vágás. És a nézőtéren megszólal a taps. Ez nem az illedelmes taps, ez a rögtön-taps, rögtön ez után a zárókép után. Vagyis a film hatott. Tapsolok én is, pedig nem szoktam, mert nem szeretek. De most mégis, mert a Boyhood végül magával ragadott. Pedig próbáltam ellenállni neki. Igyekeztem ignorálni. Mert mit lát az ember? Egy kisfiút, aki nézi a felhőket. Kicsit ábrándozó természet, kissé különc típus, aki soha nem képes beilleszkedni teljesen. Egy anyát, aki egyedül neveli két gyermekét. Szintén sokszor látott téma. Aztán megjön az apa, hogy eljátsza az apát, ami nem nagyon sikerül. Ismerjük már, átéltük már, minek nézzük még egyszer? De a film vált. A konfliktusok eltűnnek, az idő feloldja őket, és egy újabb helyzetben vagyunk, új problémákkal. Linklater a múló időt filmezi, azt ahogy az élet megy tovább, az apát, akinek meg kell tanulnia, milyen helyet képes elfoglalni egy ketté szakadt családban, vagy az anyát, aki minden tettével két gyermekét akarja védeni, akik ezt persze nem mindig veszik észre. És persze a gyerekeket, azt, hogy milyen felnőni. A fejlődést rögzíti, a változást, nem a nagy dolokra, inkább az apróságokra koncentrál, melyekről kiderül, nagyjobb jelentőséggel is bírhatnak, mint gondolnánk.

A Boyhood nem válik családi drámává, mert a rendező óvatosan kerüli ki a csapdákat. Felvillantja a konfliktusokat: a részegessé és zsarnokká váló mostohaapát, a provokáló agresszív iskolatársakkal, az első kísérletekel a cigarettával és alkohollal, de nem bontja őket tovább, mert nem a kis történések érdeklik, hanem az egész. Ezek olyan dolgok, melyeken mindannyian átesünk, melyek a legtöbbünk életében nem kerekednek történetté. Egy apa elfelejtett, és be nem tartott ígérete, és az ebből fakadó kiábrádultság ezért mélyebb jelenet, mint a gyerekkori barátok elhagyása. A film cselekménye az idő múlására épít: a dolgok nagy része valahogy maguktól megoldódik, fölösleges mindezt lefilmezni, hiszen láttuk már eleget. És megy tovább, ugrik, kihagy, epizódokat vesz fel. Szereplők tűnnek el, és újabb szereplők jönnek, egyesek visszatérnek, másokat soha nem látunk viszont.
 
A film az egyetlen művészet, mely képekkel képes kifejezni az idő múlását. Az irodalom követhet egy ritmust, érzekeltethet, elmesélhet negyven-ötven évet is, de képtelen megmutatni az arcot az idő mozgásában, a Boyhood pedig ezt teszi: látjuk, ahogy az emberek megváltoznak, ahogy az anya a kezdeti tanácstalanságból öntudatra ébred, és erős nő lesz, ahogy felelőtlen apa egy másik családot alapít, és megkomolyodik, és megérti, mit jelent felelősségel tartozni a gyermekei iránt. Ami emellett az ösztönös és lázadó életöröm elvesztésével is jár. És látjuk, ahogy két színész a szemünk előtt öregszik, ahogy megjelennek a ráncok Patricia Arquette és Ethan Hawke szemei körül. Arról nem is beszélve, hogy két gyerek felnő, átalakulnak a vonásaik, megváltozik a hangjuk. Mindezzel együtt pedig az elmúlt 12 év lenyomata pereg a vásznon: Britney Spearstől a Harry Potterig, a mobiltelefon térhódításától a különböző haj- és ruhadivatokig.

Linklater egy életszakaszt dolgoz fel, ott fejezi be, ahol egy új, és teljesen más kezdődik, ahol lezárul a gyerekkor, és elindul a felnőttkor, legalább is ezt sugallja a záróképe. A Boyhood megpróbál óvatos lenni az egyes szegmenseivel, nem rángat bele nagy érzelmi szituációkba, vagy csak villanásnyira teszi, és talán pont ezért működik, mert így képes az egészet átadni, magát az elmúlást. Bármikor újrakezdhetjük az életünket, de egy dolgot nem tudunk ismételni, az első élményeket, a Boyhood pedig az első dolgok katalógusa: az eltűnt időt keressük, életünknek azon szakaszát, melyet még nyitottnak hittünk, a nagy kérdések korát: ki vagyok én? merre tartok?, amikor még minden megtörténhetett. De az első szerelemnek véget kell érnie, az arrogáns hitnek önmagunkban meg kell csappannia, elvesztjük lassan az álmainkat, és elkezdünk élni egy úgymond normális életet, a realitás medrébe csordogálunk bele. Hogy ez jó-e vagy sem, lényegtelen, legtöbbünkkel egyszerűen csak megtörténik. “Az idő mindent elpusztít", hogy Gaspar Noé tételmondatát idézzük. És amikor az ember ezek után kilép a teremből, nem hiszem, hogy nagyon boldog lenne, pedig lehetne, mert olyan élményben volt része, melyet csak a mozi tud nyújtani, a lefilmezett időt láthatta, a maga legillúziótlanabb módján, amire az illúzióra épülő mozgófilm képes.

A Boyhood megmentette a 64. Berlinalét – írják az újságírók, a berlini napilap, a Der Tagesspiegel érveket gyűjt, hogy miért neki kell kapnia az Arany Medvét, a Sight and Sound kritikusa szerint azon kevés filmek egyike a Berlinalén, mely eltalálja célját. A sajtóvetítések utolsó előtti napján, a moziélmény kiéhezettségében valóban érthető a lelkesedés, nagyon kevés igazi mozifilmet láttunk, Linklater műve pedig valóban az volt, és az első, mely tényleges hatást vált ki nézőjéből.