A Beyond Front@ szlovén, osztrák, horvát, brit és magyar táncszervezeteket kapcsol össze, s igyekszik további, főként Közép-Kelet-Európában élő táncosokat, illetve tánchoz kapcsolódó, más művészeti ágakban dolgozó alkotókat hosszabb-rövidebb ideig tartó projektek erejéig összekötni. A több éves kitartó munka mostanra hozza meg igazán gyümölcsét, s a 2013 augusztusában megrendezett 8. Front@ Kortárstánc Fesztiválon két saját, Beyond Front@ alkotást is lehetett látni, melyek magyar résztvevőit a Pro Progressione szervezet küldte. Ezek egyike érkezett 2014 januárjában Magyarországra, és remélhetőleg a következő alkotást is láthatjuk hamarosan.
 
A Hálózat által létrehozott koprodukciók közül a Cooling Down Signs A beletörődés tünetei) a sorban a negyedik. Vânia Gala egy következetesen felépített struktúrát kínál, közös gondolkodásra késztet a minket megállíthatatlanul elárasztó, szüntelenül körbekerítő információdömpingre adható reakciókkal kapcsolatban. Megoldáskeresése során szívesen nyúl az átgondolt módon egymás mellé szerkesztett extremitásokhoz.

Egy kölyökképű, göndörített és tupírozott hajkoronájú nő, Teresa Noronha Feio elmélyülten tanulmányoz egy mikrofonállványt, vizsgálódása részletekbe menő és fizikális: az át- meg áthelyezett állvány alakját és pozícióját testével utánozza. A tárgyakkal való azonosulás, az élő test élettelen testté való kiüresítése a továbbiakban is folytatódik, ám az egyszerű utánzást túllépve, egyre absztraktabb módon. A táncosnő izmaiba az Anis Habibović által lapozgatott könyv zajai, a lapok sercegése, a borító puffanása mozdulatokat írnak bele észrevétlenül, s a tárgy a nő akaratától függetlenül, látatlanban is irányítja mozgását.

Varga Boglárka és Maja Kalifatić hangos és dübörgő zenére rendkívül gyors, szinte követhetetlen páros táncot járnak rezzenéstelen arccal. Testük mintha egy hosszú gépsor két automatikusan mozgó eleme lenne, a lüktető zenében végtelen számú lyukat ütnek a levegőbe. Maria Duenas Lopez csatlakozik, s egy furcsa kegyetlenségű tánc következik: Maja Kalifatićot hihetetlenebbnél hihetetlenebb módon dobálja, taszigálja a másik két lány, az állandó akrobatikus mozgásra kényszerített test alig éri a földet. Ez a kíméletlen dinamika a lány végtagjaiba ég, így a dübörgő zene megszűnése után egyedül járja végig szinte ugyanazt a meghökkentő mozgássort, melyet társai előzőleg rákényszerítettek. Alakja az eltűnt táncosok mozgását, testét és azok hiányát idézi.
 
Ez a két szakasz egymásba fonódva, rövidebb-hosszabb jelenetenként váltakozva vezet el az utolsó, a kiüresedés jelenségét leginkább felmutató szekvenciához. Maria Duenas Lopez feltűnően apró termetű, sovány, törékeny testével a hangoknak és a színpadra érkező enyhe fuvallatoknak ellenállva igyekszik felkelni a földről. Hajladozik, botladozik, majd egy pillanatban megmakacsolja magát, szoborszerűen keménnyé válik. Akkurátusan vetkőzni kezd, a színpad különböző pontjain puhán maga elé ejti ruhadarabjait. Mikor csupán egyetlen fekete alsóneműben áll előttünk, visszasétál minden egyes ruhadarabhoz, s mintha egy-egy ponthoz kötődő emléket idézne fel, balett-pozíciókat vesz fel és tart ki hosszan. Márványszerű bőre alatt látjuk megfeszülni izmait, teste megremeg, ő maga mélyen a szemünkbe néz.
 
Vânia Gala az információáradat tompító hatásáról, a kiüresedésről mesél, a testek, gondolatok, elkülönülések hiányát bontja ki egy ötven percen át tartó metaforában. Nem kíméli sem a táncosokat (technikai tudásukat és erőnlétüket keményen igénybe vevő koreográfiát állított össze), sem a nézőket. A színházi előadások szokásait, vélt és valós hagyományait tudatosítja, ironizálja: a lecsupaszított térben kíméletlen, rendkívül éles fényeket használ; a dobhártyaszaggató kattogásoknak a klasszikus zenével és a zajtalan csöndekkel való kombinálása furcsa hanganyagot eredményez. Az első húsz perc után meghajló táncosokat megtapsolja a közönség, azt gondolva, hogy vége az előadásnak. Pontosabb, átgondoltabb, nagyobb kompozíciós feszültségű, intellektusra és érzékekre egyaránt ható táncelőadást ritkán látni.

A Beyond Front@ alkotások ötödik darabja, az In Refernece to the Robber’s Cave (nyers fordításban A "Rablóbarlangot" illetően) a muraszombati fesztiválra készült el. A "Rablóbarlang" egy, az ötvenes évek Amerikájában (az oklahomai Robber’s Cave State Parkban – innen az elnevezés) elvégzett szociálpszichológiai kísérletet jelöl, mely a csoportok közötti konfliktusok kialakulását vizsgálta. Robert Clark koreográfust a kísérletnek az együttműködésre koncentráló elemei láthatólag sokkal jobban izgatták, mint a versenyhelyzetet teremtő, versengésre késztető szakasza: az előadás egy nagy, közösségteremtő kísérlet. A szürke különböző árnyalatait viselő, feltűnően eltérő testalkatú és habitusú táncosok 35 percen át tartó feladata az, hogy együttműködjenek, hogy egy csoportot alkotva mozogjanak.

Mindegy, hogy ki milyen trükköket, különleges technikákat képes megmutatni, a lényeg az, hogy együttesen legyenek jelen a színpadon, hogy közösségi mozgást végezzenek. Az egyének nem oldódnak fel egy nagy egészben – sőt sajátságos mozgáselemeik, sajátos karakterük megtartása a legérdekesebb –, de egymásra figyelve kell jelen lenniük, s egyikük sem kap kiemelt szerepet, egyik test sem tolakodik a másik elé.
 
A nézők így egy sűrű szövésű, harmonikusan hullámzó kompozíciót látnak. A bő fél óra alatt szinte minden táncos végig jelen van, egy-egy improvizációból kiinduló, ismétlésekre épülő, saját koreográfiát adnak elő – a párhuzamosan mozgó testek hosszabb-rövidebb időre összekapcsolódnak, együtt táncolnak, ilyenkor megnyugtató rendezettség, egyfajta biztonság érzetét keltik a sokféleség egyhangúvá válását meg-megakasztva. Zvonimir Kvesić valószerűtlenül hosszú végtagjainak mintha minden mozdulathoz néhány töredékmásodperccel több időre lenne szüksége, mint bárki másnak. Ivanov Gábor leheletfinom karmozdulatai és lépései ellensúlyozzák a többiek szögletességét. Kaja Janjić vörösen lángoló haja és tömzsi alakja ide-oda pattog, nagyokat puffan a padlón. Celia Hickey és Elizabeth Barker szinte ikerpárként mozognak, s választanak mégis más-más utat.


A "szerencsés, boldog véletlenek" sorozatából felépülő mozgásanyagot Bánki Gabi fényjátéka teszi igazán érdekessé: az előadás elején a táncosok egy-egy nagyobb, megvilágított téglalap szélein találják magukat, majd fokozatosan beljebb kerülnek az egyre kisebbé váló fénysávok határolta területeken. Olykor csak a hullámzó kezek vagy lábak láthatóak, máskor családi fényképekre emlékeztető, ám mégis örök mozgásban lévő kompozíciók villannak fel.

Az egymás mellett létező, egymáson elgördülő, időnként mégis egymásra találó mozgássorok, testdialógusok egy heterogén összetételű, de kiegyensúlyozott közösség kialakulásának lehetségességét bizonyítják. Mint ahogy a Beyond Front@ hálózat is, mely nagyszerű példája a táncosokat és koreográfusokat segítő, termékeny nemzetközi összefogásnak.
 
Front@ Contemporary Dance Festival (2013. 08. 27-31. Murska Sobota, Flota)

Cooling Down Signs – Creation Beyond Front@

Előadók: Teresa Noronha Feio, Varga Boglárka, Maja Kalifatić, Maria Duenas Lopez, Anis Habibović

Fények: Bojan Gagić
Jelmez: Josipa Tokić
Zene: Mikhail Karikis
 
Koreográfia: Vânia Gala


In Reference to Robber’s Cave – Creation Beyond Front@

Táncosok: Celia Hickey, Elizabeth Barker, Kaja Janjić, Zvonimir Kvesić, Ivanov Gábor

Zene: Ulrich Troyer
Fények: Bánki Gabi

Fotók forrása: http://www.beyondfronta.eu/index.html

Koreográfia: Robert Clark