Bart norvég kamaszfiú, aki születése óta kettesben él alkoholista anyjával, Lindával. Apját, akiről csak annyit tud, amerikai, jobban mondva texasi, és a rettentően gyakori John Jones nevet viseli, azt, amiből pont több milliónyit dob ki az internetes keresőprogram, sohasem ismerte, de valamilyen oknál fogva mégis szeretné megtalálni. A suliban igazi outsidernek számít: amikor belép a kapun, nagy levegőt kell vennie, hogy valahogy kibírja az ottlétet.

Társai sem tudnak vele mit kezdeni, és nem csak azért, mert Bart más: szeret bokszolni, bár furcsamód sohasem üt, csak védekezik, és szereti a zenét is. Még ha nem is azt, ami az osztálytársai iPodjából szól, hanem azt a fajtát, amitől "megreped az üveg, és amelyek csordultig töltik a hallójáratot". Azaz a klasszikusat, főként az áriákat. Vastag falakat épít maga köré, ami részben segít túlélni a hétköznapokat, de szekálni úgy igazából nincs miért. Persze barátkozásra sem ad okot, kerülik, és ő is kerüli a többieket.

Arne Svingen, aki itthon a Hubert kalandjai szerzőjeként lehet ismerős, jelenlegi regényében teljesen más korosztályt szólít meg. S habár valójában nem mond újat a (kis)kamaszkori problémákról, ahogyan arról sem, hogy ebben a korban különösen nehéz, amikor az iskolai vagy társas kapcsolati problémákat az otthoni körülmények csak még súlyosabbá teszik, de mégis érzékenyen, és ami a legfontosabb, érzelgősség nélkül beszél róluk, és fontos emberi viszonyokról, amihez természetesen hozzájárul a sallangmentes, kellemesen fanyar humorú nyelvezet, és nem utolsósorban Petrikovics Edit remek fordítása is.

Arne Svingen
 

Mert itt nem csupán arról van szó, hogy Bart apa nélkül nő fel és nincsenek barátai, ami már önmagában is elegendő problémaforrás lenne, hanem a körülötte élő felnőttek alkohol- és drogfüggőségéről, evészavaráról, továbbá napi szintű megélhetési gondokról, pénzhiányról, betegségről és persze magányról, amit mindezek együttes jelenléte okoz. A tizenhárom éves fiúnak egyedül nagyanyja jelenti a biztos pontot, ő az, aki néha rendet tesz az életükben, aki képes arra, hogy olykor kézben tartsa a dolgokat. Közben persze az ő élete sem teljes, egy beszélő papagájjal él együtt, aki lényegre törő, vicces mondataival minduntalan valamifajta hiányra emlékezteti.

A Kolibri Magasfeszültség-sorozata, amelyben a Magas cé és jobbhorog című könyvön kívül eddig Sally Gardner regénye, A Hold legsötétebb oldala is megjelent, hasonló űrt kíván betölteni, mint amiért a Pagony elindította a Tilos az Á kamaszokról, kamaszoknak szóló könyveit. Arne Svingen nem divatos disztópiát írt, regénye nagyon is valóságos, nagyvárosban, a mai Koppenhágában játszódik, s ebben, még ha eltérő társadalmi közeget jelenít is meg, talán inkább Wolfgang Herrndorf Csikkjére emlékeztet. Munkanélküli, alkoholfüggő, nem csak fiát, de önmagát is épphogy ellátni tudó anyával, drogos szomszédokkal, akik közül Bart, a heroinfüggő Geirben végül mégis barátra lel, mocskos és lehangoló szociális bérházról, ahol lakni kényszerülnek, és ahonnan egyhamar nincs kiút.

Bart mindezek ellenére azonban igyekszik megtalálni önmagát, vágyait, vagyis, hogy kissé szokatlan módon egyszerre imád bokszolni és áriákat énekelni, beteljesíteni. A tét az éneklés esetében látszólag az, hogy fellépjen az iskolai ünnepségen, vagy az ökölvívásnál, hogy egyenrangú küzdőfél lehessen, ami a sportban elengedhetetlen ugyan, ám mindez sokkal inkább azt a különös optimizmust és helytállást tükrözi, amellyel a főhős egyáltalán életben maradhat ilyen körülmények között. Nemcsak otthon, az utcán, de az iskolában is.

"A boksz nem arról szól, hogy hányszor küldenek padlóra, hanem, hogy hányszor állsz fel onnan" – hangzik el ez a kissé közhelyes mondat a regényben, ám Bart tényleg mindvégig küzd. Az a bizonyos fal, amely köré épül, kezdetben olyan, mint az az oxigénsátor, amiről egy alkalommal maga a fiú hazudik a fogyasztásmérő leolvasónak azért, hogy ne kapcsolják ki az áramot. Ugyanúgy működik, mint az, segít, hogy levegőhöz jusson, ám a regény végére nem lesz más, mint egy áttetsző burok, ami megvéd ugyan, mégis tisztán és magától értetődően engedi be a fényt. És már nem zár el a külvilágtól.
 
  
Arne Svingen: Magas cé és jobbhorog
Fordította: Petrikovics Edit 
Kolibri, 2014