A lemenő nap vörösre festi az égboltot Új-Mexikó sivataga fölött. Forest Whitaker egy összvert férfi testét vonszolja, majd követ ragad, hogy szétverje vele az illető fejét (Two Men in Town). A címszereplő Jack, egy tíz éves kisfiú, dühében egy vastag bottal csap az őt terrorizáló idősebb társára, aki betört fejjel terül el (Jack). A ‘71 újonca egy robbanásban szétszakadt gyerektesttel támolyog ki a belfasti kocsma romjai közül. Ezek kiragadott jelenetek, nem dől ugyan egyfolytában vér a vászonról, az erőszak azonban nyomatékosan jelen van. Inkább keresetlenségük érdekes e képsoroknak, puszta tálalásuk. “Tessék, ilyen a világ" – mondják ezek a filmek. Igaz, csak nagyon visszafogottan, mert a filmkészítő egy lépést hátrál, “objektivitásra" törekszik, ő bemutat. Látásmódja mégiscsak fellelhető, és ha rákérdezünk, kiderül, hogy nincs sok mondanivalója. Kézikamerával, szereplőit lekövetve, szigorúan visszafogottan, nyersen vágja nézői képébe a valóságot. De valóban a valóságról van-e szó, vagy annak inkább egy leegyszerűsített verziójáról, ahol a realizmusra törekvő ábrázolás hivatott legitimizálni a problémák feltárásának hiányát. Tolakodásuk ellenére mégsem találnak ezek a filmek, hatástalanul peregnek le, túlságosan kiismerhetővé válik mechanizmusok.

Two Men in Town

Hőseik csupán látszólagosan különbözőnek egymástól. Van valami közös a frissen szabadult rendőrgyilkosban, a tapasztalatlan katonában, és a Berlin utcáira vettet kisfiúban: mindannyian egyfajta jóhiszemű hittel vágnak neki a világnak, amely gyorsan szertefoszlik. Ez lenne a néző kezdeti szemszöge, a protagonisták végigvezetnek ezeken a világokon, a végén pedig ott áll az alkotó, és elmondja, milyen következtetéseket érdemes levonni a látottakból. Ez lenne e filmek csalóka realizmusa.

Rachid Bucherab filmje, a Two Men in Town meglehetősen fatalista. Világszemlélete – igaz, csak halványan – olyan klasszikusokat juttathat eszünkbe, mint Carné filmje, a Ködös utak vagy Fritz Lang munkája, a Csak egyszer élhetsz, melyekben a társadalomből kivetetteknek – hiába próbálkoznak – soha nem lesz újra hely. Álmodhatnak szép feleségről, takaros házacskáról, aranyos gyerekekről és hűséges kutyáról, mindannyian tudjuk, hogy mindez nem sikerülhet. A Whitaker által megformált William Garnett 18 év után börtönből szabadul. Droggal kereskedett, embert ölt. A börtönévek alatt felvette az iszlám vallást, szabadulva pedig semmi más célja nincs, mint beilleszkedni. A régi bűntársak és a bosszúszomjas seriff ezt nem teszik lehetővé. Története nem éppen újkeletű, szerény eszközei pedig végérvényesen a középszer alá száműzik Bucherab munkáját. A film elején mintha még képekben is gondolkodnának az alkotók. Használnak némi fényszimbolikát: a börtön egyik termét sötétségre és világosságra szabdalja a beáradó napfény, a gyűrű, melyet hősünk társától kap, szintén a fénynek és annak megváltó erejének jelképe. A sivatag szélesvásznú nagytotáljai kezdetben szinte olvashatóan írják ki a szabadság szót, később ugyanez a táj és annak végtelen kietlensége zárja be ismét bűnbeeső hősét. A film többi része szinte csak leíró képekből áll, beállításokból és ellenbeállításokból, félközeli plánokból, melyekről ha levágjuk a túlzásnak tűnő 2,35:1-es képarányt, tévéfilmes esztétikát kapunk.

Jack

Sokkal messzebb a Jack sem jut, holott visszhangja meglehetősen jó. A német Edward Berger kamerája szigorúan a kisfiú szemmagasságából rögzít. Lendületes, mozgalmas képeket vág nyugodt állóképekre vagy fordítva, ezzel adva némi dinamikát vagy feszültséget a filmnek. Ennyiben többnyire ki is merül képi látásmódja. A történet szerint Jack, akit a gyermekvédelmisek egy otthonba küldtek, mert úgy ítélték meg, anyja nem tud felelősségteljesen vigyázni két gyermekére, miután megüti társát, elmenekül. Magához veszi kisöccsét, és Berlinben tekeregve keresik időközben eltűnt anyjukat. Érthető a siker, két helyes gyerek kalandjait nézhetjük, némi – meglehetősen hiteltelen, de meghatónak szánt – morális tanulsággal a végén. Berger filmje több szempontból is ellenbeszél látszólagos realizmusának. Két pólusra osztja a világot, melyben van Jack, akinek minden helytelen tette indokolt, és ezáltal megérthető, amennyiben ismerjük a másik oldalt, a felnőttekét, akik kivétel nélkül helytelenül és felelőtlenül viselkednek. Nem a cselekmény hiteltelensége és logikai zavarai okoznak gondot igazán, hanem a leegyszerűsítő látásmód, mely ahelyett, hogy létező problémákat taglalna, értelmezne, okainak járna utána, vagy csupán hitelesen dokumentálna, csak bután vádolni képes.

'71

A két említett filmnél valamivel jobb Yann Demange ‘71 című műve. Habár filmjét egy olyan közegbe helyezi, amely szintén értelmezésre szorulna, és nagyon sokat lehetne beszélni róla, Demange laza mozdulattal kikerüli az ebből fakadó nehézségeket, és készít egy háborús közekben játszódó thrillert. Annak viszont nem rosszat. A ‘71-ben ugyanis van hatása a dokumenatrista ábrázolásnak, jobban behúzza nézőjét, feszültséget teremt. Szinte együtt mozgunk hősünkel, együtt menekülünk vele, nemcsak felé, hanem felénk is lőnek. Ugyanolyan kiszámíthatatlannak sejlik fel a világ számunkra, mint számára, amikor nem tudjuk mi következik, ki barát, és ki ellenség, hogy a végére levonhassuk az egyetlen következtetést, amelyet a film nyújtani tud: a háború pár ember sakktáblája, az áldozatok pedig csak játékszerek. De legalább nem unatkotzunk 100 perce alatt.

Visszatérve Wes Andersonhoz: tény, amit többen mondanak, hogy játéktere elég korlátozott, és előbb utóbb ki fog merülni, hacsak nem újít rajta, A Grand Budapest Hotel ezt pedig nem teszi meg. Az is igaz, hogy a film története hagy némi kivetni valót maga után, illetve nem is a történet, hanem annak mélysége, dramaturgiai nehézségei. Sőt, egy-egy poénja gyengébb, túlzásba vitt ismétléseik pedig élét veszik. Különösen a Holdfény királyság után lehet élesebb a kritika nyelve. Anderson ellenben képekben gondolkodik, mozit csinál, ebben pedig eléggé egyedülállónak tűnik az idei Berlinalén. Legalább is eddig. Lehetnek ezek a képek realisták, dokumentaristák, törekedhetnek minimalizmusra, szűkszavúságra, egy-egy példa a fesztiválon is felbukkan, csak legyenek valamilyenek, amikre emlékezhetünk, mert az olyan filmeket, mint a Jack vagy a Two Men in Town hónapokon belül el fogjuk felejteni. Szerencsére.

A Grand Budapest Hotel