A helyszín Don Magnifico háza, ahol Angelina – csúfnevén Hamupipőke – sürgölődik a nővérei körül, helyére teszi a földre hajított cipőket, megigazítja az ágyat, tűri, hogy szidalmazzák. A 22-ei előadáson Kertész Mónika alakította a rabszolgasorsú lányt, aki az elégikus alaptónusú Volt egy herceg... (Una volta c’era un re) előadásával megteremtette azt a kontrasztot a megalázó bánásmód és szeplőtlen személyisége közt, amely a darab szempontjából kulcsfontosságú volt, és amelyet sikerült fenntartani az utolsó percig. A törékeny lány félrehajtott fejjel és földre szegezett tekintettel megkapóan telt és lágy hangon esdekelt, hogy nővérei énekelni hagyják.

Ahogyan a mesékben lenni szokott, színtiszta karakterek alakították a cselekményt; Hamupipőke testesítette meg a makulátlan erényt, aki ellentétben a számító és szívtelen nővéreivel, megszánta a házba tévedt koldust, Alidorót, a herceg álruhás filozófusát. Jutalmul a férfi később elviszi Hamupipőkét a bálba, Don Magnifico tiltása ellenére. Az apa Cseh Antal orgánumával és megjelenésével központi figurája lett a darabnak, aki meggyőzően negédes lányaival, az állhatatosan tenyérbemászó herceggel, a könyörtelenül szigorú Angelinával, de bármikor becsempészi és beteljesíti az adódó helyzetkomikumot.  Tekintélyes megjelenésén az sem változtat, ha olykor örömében felugrik, és összeüti a bokáit, olykor fehér térdzokniban és lakkcipőben olykor hózentrógeres nadrágban.

 

Hasonlóan éles váltásokkal dolgozott a jelmeztervező (Varsányi Anna) a többi szereplő esetében is. Pink miniszoknya, motoros bőrdzseki, öltöny-nyakkendős jelmezek és klasszikus kosztümök, a királyi udvartartás bő báli szoknyás, loknis-parókás sztereotípiái cserélődtek a két felvonás alatt. Az előadás kezdetén azt gondolhatta a jelmeztervről a néző, hogy egy nem teljesen végiggondolt korszerűsítési kísérletnek lehet szemtanúja.

A másik – nem teljesen jogtalan – feltevés a jelmeztervvel kapcsolatban a komikumforrás megteremtése volt, hiszen abban nem lehetett kételkedni, hogy ez az előadás elsősorban szórakoztatni akar. Meg is ragadott minden lehetőséget a rendező a néző megnevettetésére. Olyan, egyébként mellékes elemekkel, mint amilyen a gumiabroncscsere a defektet kapott királyi autón vagy a mazsorett alapokat idéző koreográfia a hercegi látogatáskor. Utóbbi jelenetben az inas (Szélpál Szilveszter) már Ramiro hercegnek adta ki magát. Az álherceg nagy mozgásteret kapott, amit lendületesen és karakterisztikusan tudott kihasználni, széles mosollyal és még szélesebb gesztusokkal az előadás végéig. Ellentétben az igazi herceggel (Szerekován János), aki háláltan szerepéből adódóan többnyire inkább az események megfigyelőjeként, mint alakítójaként volt jelen a színen. Ezért a közönségtapssal együttvéve meg lehetett kockáztatni, hogy a koszorúslány túlöltözte a menyasszonyt.

A női szereplőknél azért sem merülhetett fel ilyen probléma, mivel a Clorinda (Horák Renáta) és Tisbe (Gaál-Wéber Ildikó) mostohanővér-páros leggyakrabban egymást túllicitálva kánonban versengett a herceg kegyeiért. Szólamaikat többnyire harsányan szólaltatták meg, erősítve karaktereik ellenszenvességét. Összehangolt párost alkottak, bár ária nélkül nem volt lehetőségük külön-külön kibontakozni, ellentétben a kifejezetten bonyolult koloratúrszoprán szerepű Angelinával. Erős, széles skálán magabiztosan mozgó hangterjedelme önmagában is meggyőzött a kiváló szereposztásról, mindemellett visszafogott, félszeg alakításával nagyszerűen testesítette meg az ártatlansága ellenére folytonos megaláztatást eltűrő jellemet. A herceg menyasszonyaként is ugyanezzel az esetlen bájjal és harag nélkül pártolta kis családját a megbüntetésükre készülő Ramiróval szemben. A rendező nyilatkozata szerint ebből a darab végén elhangzott mondatból indult ki: "A bosszúm az, hogy megbocsátok." 
 
A beteljesült szerelemtől és fényűzéstől csupán néhány lépés vezetett otthonába a földön megvetett fekhelyig, mivel a rendező lépcsős mozgószínpad körbeforgatásával oldotta meg a két fontosabb helyszín – Angelina otthona és a báli terem – egyúttal a fordulatok gyors és kifejező váltakozását. Mindez Koczka Ferenc vezényletével kiaknázott feszes tempóváltásokkal együtt pontos és izgalmas produkciót nyújtott, amelynek vizuális-akusztikai csúcspontja az utolsó jelenet végén teljesedett ki. Ekkor a valósággal vegyülő mesevilág egy olyan lány fantáziájaként kapott értelmet, aki rongyos pokrócába takarózva felriadt, miután álmában megbocsátott.

Gioacchino Rossini: Hamupipőke

Szövegét Jacopo Ferretti írta.
Fordította: Huszár Klára

Angelina, Hamupipőke: Kálnay Zsófia, Kertész Mónika
Ramiro herceg: Szerekován János, Kóbor Tamás
Dandini, a herceg inasa: Szélpál Szilveszter, Bognár Szabolcs
Alidoro, a herceg nevelője: Altorjay Tamás, Réti Attila
Don Magnifico, Angelina mostohaapja: Cseh Antal, Kiss András
Clorinda, Don Magnifico leánya: Horák Renáta, Somogyvári Tímea Zita
Tisbe, Don Magnifico leánya: Laczák Boglárka, Gaál-Wéber Ildikó

Díszlettervező: Toronykőy Attila
Jelmeztervező: Varsányi Anna
Karigazgató: Kovács Kornélia
Súgó:  Zsoldos Anikó
Zenei asszisztensek: Rákai András, Zalánki Rita
Ügyelő, rendezőasszisztens : Kürtös Petra

Karmester: Pál Tamás,Kardos Gábor, Koczka Ferenc
Rendezte: Toronykőy Attila

Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
2014. január 16.

Fotók forrása: Szegedi Nemzeti Színház