Ezen az estén - egy kis túlzással - tényleg elég volt, ha valaki csak a fülét hegyezte, a szemére nem volt szüksége: koncertszerű, oratorikus előadásban volt részünk. A Vashegyi Györggyel készített interjúban (Müpa Magazin, 2014. január-február, 18-19. old.) pedig azt olvashatjuk, hogy ennek oka elsősorban a "szerény anyagi lehetőségek".

Nekem még sosem volt részem ilyen "minimalista" operaelőadást látni - így féltem is, hogy a "cicoma" nélküli, megcsonkított műfajból mit lehet kihozni. A végeredmény azonban elsöprő erejű és felejthetetlen előadás lett.

Körülbelül öt perc után megbarátkoztam az új jelenséggel és tíz perc után nem a hiányosságokra, hanem kizárólag a zenére figyeltem.

Természetesen – ha csak Mozartot vesszük – nem minden opera mutatna jól ezzel a fajta mozdulatlansággal. Például ott van a szintén 1791-ben készült Varázsfuvola, amely elég furcsán hatna – bármilyen posztmodern is az előadás – Papageno zöldes, madaras jelmeze nélkül.

A Titus kegyelme viszont közel sem bővelkedik úgy eseményekben, bonyodalmakban, mint híres társa. A cselekmény röviden: Vitellia lázadást tervez Titus császár ellen, mert szerinte ő lenne érdemes a császárné titulusra, Titus azonban kétszer is csalódást okoz neki. Csak harmadszorra választja végül Vitelliát, aki azonban addigra Sextus – a császár mindig hű barátja, Vitellia szerelmese – segítségével lázadást robbant ki Rómában. A Capitolium ég (igen, a fülemmel hallottam az égést, a képzeletemben pedig láttam), Titus pedig - bosszú helyett - kegyesen megbocsát mindkettőjüknek.

A színpad a következőképpen nézett ki: hátul lépcsőzetesen a kórus állt, középen a zenekar ült, előttük Vashegyi György vezényelt pódiumon állva, a karmester két oldalán pedig a 3-3 mikrofonnál az adott szerepet alakító szólista állt és énekelt, ha éppen volt szerepe, s ha nem, akkor oldalra ült le - így persze kilépett a szerepéből, ami egy "normális" operaelőadásban elképzelhetetlen lenne, itt mégsem volt zavaró (igaz, néha elkandikált két oldalra a szemem, hogy éppen mivel foglalatoskodnak a művészek, de ennyi szerintem belefér). Mintha egy Bach oratóriumot néznénk: még a szólisták előtt álló kottatartó is ezt sugallta. Ez az operai előadásmód történetében ritka jelenség azonban teljes mértékben "bejött" ezen az estén.

Az operával kapcsolatban legendás és valós tények is keringenek: állítólag Mozart mindössze 18 nap alatt alkotta meg (II. Lipót cseh király koronázása alkalmából kérték fel a mű megkomponálására), a recitativo seccokat pedig nem ő, hanem Franz Xaver Süssmayr írta. Az opera fogadtatása egyébként az idők folyamán állandóan változott.

Az opera különlegessége a Mozart életművön belül, hogy a nála ritka opera seria műfajába sorolható, a szerda estéé pedig az, hogy Magyarországon először korhű hangszereken hallhattuk a művet, többek között fortepianón, amely mögött Gyöngyösi Levente ült.

A Vitelliát alakító Szutrély Katalin magabiztos nőiességével és erős szopránjával kitűnő választás volt az elején gonoszul elszánt, majd mindent megbánó figura szerepére.

Ha az opera címét át lehetne írni, Sextus neve nálam biztosan szerepelne benne, hiszen egyrészt neki van a legösszetettebb szerepe a művön belül, másrészt a néző vele tud leginkább azonosulni. (Persze ez az érzésem talán korántsem lenne így, ha nem Schöck Atala formálta volna meg Sextust.) Így - hiába a rendezés puritán egyszerűsége - figurájában olyan lelki vívódásnak lehetünk tanúi, amely miatt Mozartot is szeretjük: az emberi szenvedélyek tárházát mutatja meg operáiban.

Schöck Atala azt hiszem tökéletesen megértette a mozarti világot. Persze hozzá kell tennem, hogy jóval több megmutatnivalója volt (akár hangban, akár megformálásban), mint például a Titust játszó Kálmán Lászlónak, akinek ez a drámaiatlan és statikus szerep jutott: ő - jó sztoikus módjára - hű marad eredeti jelleméhez, nem inog meg egy percre sem.

Kálmán László visszafogott hangszíne erre a szerepre tökéletesen megfelelt. Számomra úgy tűnt azonban, hogy a kelleténél többet énekelt a kottatartóba, s kevésbé a közönség felé.

Nem úgy, mint a Publius alakját megformáló Cser Krisztián, akinek egy pillanatra sem voltak nehézségei sem a zenével, sem a szöveggel, kellemes basszus hangja pedig bezengte az egész Bartók Béla Hangversenytermet. Baráth Emőke és Heiter Melinda többieknél visszafogottabb éneklése pedig jól kiegészítette a "kis csapatot".

Vashegyi György és két "csodagyereke" a tőlük megszokott profizmussal szólaltatták meg Mozart élvezetes zenéjét. A Purcell kórus néhol a Requiemhez hasonlatos szólamokkal örvendeztette meg a közönséget, az Orfeo zenekar pedig – ha a ruhák és a díszlet nem is tette – meggyőzően röpített el minket Mozart korába.

A műsoron:

Mozart: Titus kegyelme
2014. február 5. 19:30 - 22:00 
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Kétfelvonásos opera, K. 621 - koncertszerű előadás korhű hangszereken - magyarországi bemutató

Titus: Kálmán László 
Servilia: Baráth Emőke 
Sextus: Schöck Atala 
Annius: Heiter Melinda 
Vitellia: Szutrély Katalin 
Publius: Cser Krisztián

Közreműködik: Purcell Kórus, Orfeo Zenekar (koncertmester: Simon Standage) 

Vezényel: Vashegyi György 

(A színpadképek forrása: Nathan Gunn mint Papageno; A Metropolitan Opera a Müpában: Titus kegyelme; és az Ausztrál Opera Titus kegyelme előadása 1991-ből a szerk.)