Egy Szondi utcai lakásban találkozunk, nem pont abban, ahol Kukorelly Endre felnőtt, hanem attól nem messze, az épület viszont ugyanaz. Bús hatker Szondi negyven düledéke, ahol Kukorelly egész gyermekkorát eltöltötte. A fontos helyszínek “erősen beleírják magukat az ember lelkébe", számára ez is ilyen, hiszen a Szondit a mai napig nem volt képes elhagyni. Adódik tehát a helyzet: elsőként a gyermekkoráról beszélgetünk.

PRAE.HU: Mennyiben befolyásolta a gyerekkorod, hogy irodalommal kezdtél el foglalkozni?

Annyiban mindenképpen, hogy nem volt tévénk. Olvastam vagy fociztam. És bélyeggyűjtő voltam, elég profin csináltam, megvan még, megmutassam? Foci, bélyeg és olvasásmánia. Persze nem tudatosan olvastam, nem szépirodalmat, hanem mint ahogy ma egy gyerek nézi a Cartoon Networköt. Csak egészen későn, gimnazista koromban jöttem rá arra, hogy az irodalomóra és az olvasás összeköthető. Sokáig tartott, amíg leesett a tantusz, hogy az irodalom olyan, amit csinálni is lehet. Hetedikes koromban elkezdtem egy kalandregényt, magyarok gyepálják benne a törököket, de ebben is a regényesség volt a lényeg, nem a regény.

PRAE.HU: Tizenöt évesen kezdted el olvasni Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését. Ez akkor hogyan hatott rád?

Azt a könyvet olvastam, ami a kezem ügyébe került. Apám előfizetett a Világirodalom Remekei sorozatra, és éppen ez jött. Nyilván nem értettem belőle semmit, de meghökkentett, tényleg megváltoztatta a mentalitásomat, a hozzáállásomat az irodalomhoz. Egyfajta megvilágosodás volt. Emlékszem, egyszer olvasás közben magam mellé tettem a könyvet, és akkor eldöntöttem, ez annyira érdekes, hogy ezzel akarok foglalkozni. Abbahagytam minden mást. A bélyeggyűjtést is. A foci háttérbe szorult. Ezt már sajnálom. Ez a könyv mellbe vágott. Megváltoztatta az életemet.

PRAE.HU: És ha ez nem történik meg, akkor maradsz a focinál és profi futballista leszel?

Ha összejött volna. Persze a futballista karrierhez sok szerencse kell. De más pályához is az kell, az úgynevezett irodalmi karrierhez is, rengeteg szerencse és véletlen szükséges. A futball mindenesetre fontos volt számomra, de mikor találkoztam az irodalommal, az radikálisan változtatott rajtam.

PRAE.HU: Vissza tudsz emlékezni a legelső versedre? Hogy született és mi kapcsán írtad?

Egyik osztálytársam a gimnáziumban írt nekem egy szerelmes verset. Én meg nagyon elcsodálkoztam, hogy ilyet lehet csinálni. Egyáltalán, hogy verset lehet írni. A versek ugyanis régen íródtak, egy gimnazista így tudja, nagyon régi bácsik csinálták. Így tanuljuk. Hogy valaki fogja magát, és írjon egyet, azt nagyon merész húzásnak tarthattam akkor – és én is írtam neki egyet. Ez volt az első. Az övé szép, patetikus vers volt, az enyém ronda ironikus, a fennen zengést akkor sem szerettem. Noha maximálisan tiszteltem az írókat. Mindet.

PRAE.HU: Volt egy elhatározásod, hogy költő leszel, viszont a húszas éveidben nem alakult minden terv szerint...

Nem határoztam el, csináltam, magam előtt is titkolva. Valószínűtlennek tartottam ezt az íróságot. Hogy jövök én ehhez stb. Írtam pár borzalmas verset, és – épp katona voltam – elküldtem az Új Írásnak. Vissza is kaptam. Akkor abbahagytam az egészet, tulajdonképpen teljesen egyetértettem azokkal, akik visszaküldték a verselményeimet, magam is úgy gondoltam, hogy nem lehetnek jók.

PRAE.HU: Azok a verseid tényleg gyengék voltak vagy inkább a kor nem tudta befogadni őket?

A közeg mindenképpen olyan volt, szinte semmi nem tetszett az irodalomban, de úgy gondoltam, nyilván rossz az ízlésem, félreértek valamit, nyilván tehetségtelen vagyok. És igazam is volt ebben, nagyon felkészületlen voltam, fogalmam sem volt, hogy merre hány lépés. Hála a jó égnek, hogy azok az írásaim nem jelentek meg.

PRAE.HU: 1977-ben azért mégis megjelent egy versed...

Igen, megjelentem a Jelenlét című bölcsész folyóiratban egy Pilinszky-utánzatos versecském, gyenge dolog, de örültem neki marhára, a hiúságomat legyezte. Akkor egészen más volt a helyzet, ha valaki megjelent egy lapban, valami módon odafigyeltek rá. Most mérhetetlenül nagyobb a felület, te fel tudod tölteni az egész életműved, de a kutya sem okézza, nem vesznek rólad tudomást, ha nem ütsz szét vele, nem olyan helyen, nem olyan kontextusban jelensz meg. Ha nincs szerencséd. Könnyebb publikálni, viszont nehezebben vesznek észre. Akkor fordítva volt.

PRAE.HU: Kulin Ferenc édesanyádnak e versed után azt mondta, hogy "reménytelen eset" vagy. Ezután 5-6 évre abba is hagytad az irodalommal való foglalatoskodást. Ennyire fájt ez a kritika?

Fáj, mikor magad csúnyának gondolod, és valaki azt mondja rólad, hogy csúnya vagy. Tudod magad is, de valamiképp reménykedsz. Áltatod magad, úgy nézel a tükörbe, vannak erre technikák. Körülbelül így voltam ezzel, rossznak, reménytelennek tartottam magam, de azért hátha meg talán... Ráadásul ezt egy számomra nagyon kedves ember mondta, nem is nekem, hanem anyukámnak, ez fájt. De egyetértettem vele. Abba is hagytam az írogatást. És akkor hirtelen holt térbe, a Semmibe kerültem. Teljes depresszió. Olyan volt, mint amikor valakit kiraknak a pusztába egy jó kis lakásból, amit próbál berendezni, és fel kell ismernie, hogy csak fikció volt, hogy nem az övé a lakás. Évekig voltam ilyen rossz lelkiállapotban, körülbelül annyi idős lehettem, mint te most. No chance, nincs esély.

PRAE.HU: Hogyan találtál vissza az irodalomhoz?

Egy konkrét fordulópont volt ez is. Annyi rossz élményem volt saját magammal, hogy egyszercsak azt mondtam, nem szenvedek tovább, írni fogok, ha ez a kutyának se kell is. Súlyos tanulság, tényleg azt kell csinálni, amit nem tudsz nem csinálni, ennek minden alárendelhető, megélhetés, család, karrier, még az egészség is.

PRAE.HU: Szerencsére 1981-ben hívtak a Jelenlétbe, szerkesztőnek.

Igen, a döntésem után már nagyjából csak szerencsés momentumok jöttek. Kezdtük a Jelenlétet csinálni, az felszabadító volt. Csak egy kis egyetemi orgánum, de nagyobb hatóköre volt, hiszen onnan már nem volt átléphetetlen a távolság. A Mozgó Világ egész garnitúrája például, épp Kulin Feri is, előtte a Jelenlétet szerkesztette.

PRAE.HU: Az újabb szerencsés pillanat a ’82-es párizsi felolvasásod. Hogyan jutottál ki akkor Párizsba?

Egy barátommal, Haller Lászlóval kimentünk Párizsba. Ott én elmentem Papp Tibor lakására, és kérdeztem tőle, elmehetnék-e a Magyar Műhely találkozójára. Tibor akkor nagyon kedvesen mondta, hogy mehetek. Óriási dolog volt. Évente tartottak rendezvényeket a nyugati magyar irodalmárok, és hívtak Magyarországról is írókat – engem persze nem, én odapofátlankodtam. Még volt a kezdésig vagy két hét, a barátommal elutaztunk Párizsból Barcelonába egy éjszakai busszal. Hajnalban érkeztünk, lekóvályogtam a buszról, ott felejtettem a könyveimet. Álltam a buszpályaudvaron könyv nélkül, kész voltam. Ha nincs a kezem ügyében könyv, ideges leszek, hát elég ideges voltam. És mivel nem volt olvasnivalóm, írni kezdtem. Készült vagy tíz szöveg tíz nap alatt, visszamentünk Párizsba, Marly-Le-Roi-ba, a Műhely-találkozón ezeket felolvastam. Szóltak a szervezők, ha van kedvem, este olvassak fel, ennyi volt. Ha nem hagyom a buszon a könyveket, minden másképp alakul, nem kaptam volna semmiféle visszacsatolást. A felolvasás után többen odajöttek, nagy emberek, Határ Győző és Perneczky Géza, Sipos Gyula és Czigány Lóránték, és úgy beszéltek velem, mint a kollégájukkal. András Sándor és Vitéz György kivitt magával sörözni egy teraszra, érdeklődtek, mikor lesz könyvem. Könyv! Addig ez egyszerűen eszembe sem jutott. Öt évig nem írtam semmit, aztán próbálkoztam, de inkább csak magamnak csináltam. Nagyon el voltam csodálkozva az egésztől. Erdély Miklós, ő is ott volt, azt mondta, menjek el hozzá a Virágárokba. Jó. Azt se tudtam, kicsoda, sokáig nem is mentem el hozzá. Mindez olyan erős hatással volt rám, akkor határoztam, komolyan fogom csinálni.

PRAE.HU: Mondhatjuk azt, hogy tulajdonképpen te ekkor találkoztál először a neoavantgárddal?

Erdély annyira súlyos személyiség volt, nyomasztó és brutális valaki, hogy nem volt kedvem meglátogatni. Igazából meg sem néztem, miket csinál. Hónapokkal később valahogy megint találkoztunk, és a szememre hányta a dolgot. Megígértem, és akkor miért nem, satöbbi. Akkor néztem utána, hogy mit csinál, és teljesen elájultam tőle, erős hatással volt rám. Visszamenőleg megerősítette azt, hogy másképp is lehet írni, és, hogy nem vagyok teljesen hülye.

PRAE.HU: Erdélyt akkor tekinthetjük a mesterednek? Hatott az akkori szövegeidre is?

Nem hatott, hanem megerősített. Ez fontosabb, mint ha valami meglévőhöz képest új hatás érne. Nekem akkor még nem volt meg semmi rendesen. Tudtam, mi nem tetszik, de azt hittem, tuti tévedek. Olyan, mint amikor azt érzed, hogy a Föld gömbölyű, és mindenki azt mondja, hogy lapos és négy elefánt hátán van. Vagy fordítva. Inkább fordítva. Négy elefánt hátán vagyunk, nem? Persze azért nem vagy benne olyan kurvára biztos, hogy tényleg gömbölyű, vagy tényleg elefántos, mert még sosem láttad távolról, de valahogy úgy érzed, hogy neked van igazad. És akkor egyszercsak találsz egy másik embert, idősebb, elismertebb, aki azt mondja, hogy hát persze, hogy gömbölyű. Persze, hogy elefántok. Akkor tulajdonképpen lenyugszol. Így voltam később Mészöly Miklóssal is –, de ez más történet. Erdély ráadásul engem sosem bántott – pedig arról volt híres, hogy mindenkinek bemosott, pedagógiai szempontból. Nem tudom, miért kivételezett velem. Érezhette, mennyire mimóza vagyok. Engem kértek, hogy beszéljek a sírjánál – ő akarta így. Még ma sem tudom ezt rendesen a helyére tenni. Aránytalanul kevesen tudják, milyen nagy művész volt.

PRAE.HU: Ezek az élmények adtak akkora löketet, hogy végül elküldted az anyagot a Magvetőhöz?

Egyszer összefutottam egy volt csoporttársammal az Izabella és az Andrássy sarkán, kiderült, a Szépirodalmi Könyvkiadóban dolgozik, szóba került, hogy írok, mondta, vigyem be hozzá a dolgaimat. Három kiadó jelentetett meg akkor verseskötetet, a Szépirodalmi, a Magvető, és a Mórának is volt elsőkötetes sorozata. Bementem az utcáról – persze honnan máshonnan – a Magvetőbe, gondolván, úgyis kirúgnak, addig még javítgatom, és elviszem a Szépirodalmiba. A legnagyobb csodálkozásomra aztán a Magvető elfogadott. Nem is az utcáról mentem, hanem a Vörösmarty térről.

család, karácsonykor

az édesapával

kisiskolásként

a Szondi utcai gangon

Kukorelly édesanyjával

PRAE.HU: Reményi József Tamás múltkor egy beszélgetésen úgy fogalmazott, hogy a ti generációtok irodalmi teljesítményét majdnem alátemette a 80-as évek vákuumja, hiszen ekkorra az emberek épp csak megemésztették Esterházyt, Tandorit és Petrit, és a magyar közvélemény úgy érezte, hogy általuk már birtokában van a modern irodalomnak, vagyis aki utánuk jön, már "felesleges". Te ezt hogyan látod?

Ez hosszú téma, sokat írtam-beszéltem róla. A paradigmaváltás egy korábbi periódus terméke: a 60-as évek elejétől a 70-es évek közepéig a neoavantgárd volt az, ami a beszédmódváltást végrehajtotta, Esterházyék – én is – az általuk ütött részen törtünk át. Erdély Miklós, Balaskó, Hajas Tibor, Szentjóby Tamás, Halász Péterék színhára, Molnár Gergely, Najmányi, Bálint István – olvasd hozzá a Szógettó-antológiát. És persze Tandori. Dobai, Csaplár is. A "prózafordulat" hibás tézis, amennyiben a fordulatot elsősorban költői szövegek "csinálták". Nézd meg Balaskó 60-as évek elején írt néhány versét. Mindenki bolondnak tartotta. A paradigmaváltás ‘75-ig zajlott le a magyar undergroundban, és a későbbiek ezt fölhozták, kiteljesítették. Ami nagy dolog, az ő érdemük, mert a neoavantgard ebben a faltörő kos szerepben fölmorzsolódott. Nem is a másfajta nyelvhasználat, inkább a más attitűd. Lepattant a hivatalosság, de nemcsak a hivatalosság, az akkori irodalmi közvélekedés faláról – egyáltalán nem arról van szó, hogy a magyar neoavantgardot csak a hivatalosság nem engedte. A következő korosztály tehát jóval könnyebb helyzetben volt, nekik kvázi előkészítették a talajt. A neoavantgard véres fejjel visszapattant a falról, az utánuk következők áttörtek a résen, és már csak mennyiségi kérdés volt, mikor tud az új paradigma kellő testet ölteni. A neoavantgárd ki van hagyva a történetből. Ez igazságtalan és méltánytalan. Soha senki sehol nem beszél róluk.

PRAE.HU: És mi a helyzet a ti generációtokkal?

Én abba a generációba tartozom, mint Esterházy, de nehezebb volt az indulásom – pedig Péteré se volt fáklyásmenet. A költészet a magyar irodalom szent műfaja, ugye Petőfi – Ady – József Attila, itt nem lehet "hülyéskedni", a beszédmódváltás itt erősen tiltva volt. Végképp nem engedték. A prózaírókkal egyszerűen elnézőbbek voltak, de aki verset írt, és másképp, mint például Nagy László, azt gyakorlatilag lehülyézték. Az idősebb újholdasokat visszaengedték, volt kultusza Pilinszkynek, Nemes Nagynak, Weöresnek, de a fő vonal Illyés és Nagy László volt. Juhász. Kemény játszma volt, megszívatták, aki nem az elvárások szerint írt. Ez engem akkor nem érintett, mert nem írtam. De ezért nem írtam – még ha ezt akkor nem is tudtam.

PRAE.HU: Neked mégis megjelent a köteted...

33 évesen. Nem is értheti, aki nem gondol bele az akkori kontextusba. Vesd össze Tasnády Attila vagy Marno János pályájával.

PRAE.HU: A megjelenés után viszont rengeteg kritika született A valóság édességéről, és ráadásul elég jókat is írtak.

Nagyjából akkor szakadt át a gát. Az újnak csak egy kritikus tömege törhet át. Addig semmi. Amikor megjelenik, kicsi, furcsa és mitugrász, könnyen elnyomják. De hármat-négyet nehezebb leradírozni, mint egyet-kettőt. Megjelent a könyvem, kész csoda, és hirtelen belekerült ebbe a hullámba, kezdtek másképp nézni rám. Mint pár évvel azelőtt Párizs mellett azok a magyar irodalmat harag és részrehajlás nélkül figyelő nyugatiak.

PRAE.HU: Farkas Zsolt szerint az első két kötetedben erősen jelen van blaszfémia, a provokáció, az "irodalmiatlanság". Te is így látod?

Nagyon erős volt a közegellenállás, én is nagyon erősen mentem ellene, és ezt csak úgy lehetett csinálni, ha a ló másik felére helyezkedtem. Legalábbis akkor így tudtam. A közeg ellen tartani. Ennek megfelelően ezek nem nagyon sikeres szövegek, pár darabtól eltekintve, mivel bennük van ez a túlzott ellenállás jelleg.

PRAE.HU: Farkas Zsolt írja azt is, hogy később ez a költészet kezd klasszicizálódni, amivel némiképp gyengül. Szerinted is gyengülnek azzal a szövegeid, hogy kevesebb lesz bennük a kvázi lázadás?

Szerintem nem gyengül. Hanem a helyére kerül. Nem jó ez a "klasszicizálódás" kifejezés, de értem, hogy Farkas mire gondol persze. Ha nem valami ellen vagy, hanem függetlenedsz, azt lehet úgy is olvasni, hogy kvázi békülsz. Ez nem békülékenység, hanem egy harmadik pólus. Kiszállok a bináris oppozícióból, és saját pozíciót fogok.

PRAE.HU: Mennyiben hozott változást a rendszerváltás a költészet helyzetét tekintve?

Szociológiai szempontból erősen változott: hirtelen már nem annyira érdekes az irodalom, a konkrét politikai aspektusok kivonultak belőle. A "költő mutassa az utat a kánaán felé" funkció kiesett: politikai intézményrendszerek keletkeztek, így a 19. századias szerep hirtelen lefoszlott róla, és abban a pillanatban nem volt már annyira érdekes. A letűnt rendszerben egy vers sorai közé odagondolhatták, hogy ruszkik haza!, hogy le a rendszerrel! Ma pedig van egy lefelé menő spirál: minél jelentéktelenebb az irodalom, annál kisebb erőforrások vannak benne, minél kisebb erőforrások vannak benne, annál jelentéktelenebb. Ilyen kis ufóknak tűnnek, akik nem tudnak a saját érdekeikért kiállni. Nincs se pénz, se presztízs az irodalomban, ez ennek tulajdonítható. Az irodalom ma rosszabb helyzetben van a társadalomban, de bárki bármivel előállhat, bármit megcsinálhat, ez viszont sokkal jobb, mindennél fontosabb. És rajtunk, a művészvilágon múlik, mikor hozzuk magunkat olyan helyzetbe, hogy érdekesebbek legyünk. Mikor fogunk az "egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani" projektbe.

PRAE.HU: Mennyire látod egységesnek az életműved? Mennyire érzed a műveidet autentikusnak?

Eléggé az. Persze szinte semmivel nem vagyok megelégedve. Úgy látom, viszonylag egységes, kontinuus valami, minden hibájával, a változásaival együtt. Mindig is úgy gondoltam magamra, mint aki azért ír, hogy önmagát szórakoztassa stb., megváltsa, kirántsa a gödörből, megismerje magát. Hogy jobb legyen – neki. Úgy, olyannak csinálom, hogy nekem megfeleljen. Az autentikus, aki megfelel magadnak. Az a törekvés, hogy felelj meg magadnak. Általában nem sikerül, olykor bejön. Ha pedig sikerül valami, amivel elégedett vagyok, és mások ezt elismerik, akkor jó.

Fotó: Bach Máté