Az előző rész tartalmából: a film címszereplőjét egy sikátorban összeverve találja egy férfi, aki hazaviszi, teával kínálja. A nő mesélni kezd, a vásznon megelevenedik az élete, e visszatekintésnek kettejük párbeszéde szolgáltat keretet. A férfiról nem sok minden derül ki: a neve Seligman, középkorúnál picivel idősebb, konzervatív, puritán, a szellem embere, szereti a komolyzenét, a horgászatot, az etimológiát és még nyilván ezer más dolgot, persze csak elméletben, olvasmányélményei alapján, hiszen valószerűtlenül olvasott. A nő történetét hallgatva tele van találó hasonlatokkal és pozitív gondolatokkal, ki nem fogyna a kérdésekből. A nőről ezzel szemben az derül ki: Joe-nak hívják, nem tudni, miért, de képtelen betelni a szexszel, eddigi élete során kevesebb kilinccsel találkozott, mint pénisszel, a rengeteg alkalmi dugipajtása mellett pedig van egy szerelme, Jerôme, aki időről időre a legváratlanabb pontokon lép be az életébe. Ugyanakkor képtelen kielégíteni a nőt.

A második rész ott folytatja, ahol az első abbahagyta. Vagyis az összevert Joe mesél, Seligman hallgatja. A nő ott tart a mesélésben, hogy ő és Jerôme, habár végül egymásra találtak, nem boldogok maradéktalanul, hiszen Joe-nak a férfi nem elég.

Ami az Új reménynek A birodalom visszavág, az a Nimfomániás I-nek a Nimfomániás II. Az első rész néhol meglepően komikus jeleneteiből, Trier sziporkázó fekete humorából a másodikra nem sok maradt, lényegében csak akkor nosztalgiázhatunk kissé, mikor – miután a pár megegyezik, hogy a férfi képtelen már boldoggá tenni a nőt – Joe szabad utat kap, és egy tolmács segítségével felajánlkozik egy afrikai ismeretlennek, egy óriási drabális férfinak, akivel – mivel a nyelvét nem beszéli – végre egyáltalán nem kell kommunikálnia, gondolja. Azonban a légyott balul sül el. A fickó magával hozza az unokatestvérét, és miközben végül is szendvicsezni próbálnának (vagyis úgy akarnak közösülni, hogy az egyik férfi análisan, míg a másik hagyományosabb úton próbálja magáévá tenni a nőt), a hímek összekapnak, mert egyikük kizárólagos jogot formál Joe vaginájára. Habár az nem világos, hogy a nő mindezt hogy érti meg, hiszen nem beszél az adott nyelven. Mindenesetre ezen a jeleneten kívül A nimfomániás II. nem tartogat túl sok okot a nevetésre.

Trier biztos kézzel, számára ismerős terepre érkezve indítja be a nyomasztás gépezetét. Amely ugyan jól működik, viszont a néző a mozi végére érkezve mégsem semmisül meg teljesen, mint arra a dán és csapata nagy valószínűséggel számítana. A moziszékbe süppedve, fél szemünket becsukva, kiújuló pánikrohammal a szívünkben még van erőnk megkérdezni: ennyi volt?

Tudjuk persze, ez nem a teljes film, hanem a megcsonkított, cenzúrázott verzió, az eredeti alkotás öt és fél órás és a teljes film talán kerekebb élményt nyújt. Talán a hiányzó képsorok nagyon sok dramaturgiai zökkenőt megvilágítanak.

Mindenesetre a Nimfomániás II. a mostani állapotában azt mutatja: az a felületesség, amely egy humoros, vígjátéki közegben nem bántó, egy drámai jelenetnél feltűnő hiányérzetet hagy maga után. Például nem kap kellő súlyt Joe terápiás kezelése és az ott történő kifakadása, sem Willem Defoe démoni karaktere (L), sem a pedofil epizód. Joe ugyanis behajtóként kezd dolgozni L-nek, az egyik megtörhetetlen ügyfelet pedig úgy kínozza, hogy a szexuális aberrációját felszínre hozza. Joe megnézi, milyen történeteket hallva jön izgalomba, a férfiról pedig kiderül, hogy pedofil, amit talán maga sem tudott eddig.

Habár ez utóbbi jelenetnél ügyes húzás, hogy lényegében nem mutatják, csak szó van róla, miközben egy nyikorgó hintát látunk, így lesz sokkal emlékezetesebb (habár talán kissé közhelyes is). Viszont az epizód lezárása, ha lehet ilyet mondani, hihetetlen. Joe ugyanis a pedofil sztorira ráizguló, síró, összetört férfi elé térdel. Seligmannal vitatkozva elmondja: a pedofilok 5%-a gyerekmolesztáló, a többiek nem élik ki vágyaikat, amiért kitüntetésben kellene őket részesíteni. Továbbá a férfi szenvedéseit át tudja érezni, ergó megérdemli, hogy könnyítsen rajta. 

Ugyanakkor Trier mintha a ló túloldalára kerülne máskor: talán túlságosan is hosszan időzünk az amúgy tényleg, rettentően ijesztő K-nál, Jamie Bell figurájánál, akihez Joe verésre jár. Óráknak tűnő percekig csodálhatjuk Charlotte Gainsbourg meztelen, hurkásra csépelt hátsóját, amint egy kanapéhoz kötözve kéjeleg mindeközben. Jerôme féltékenysége, az ő karaktere láthatólag Triert kevésbé izgatja, mint a kiadós verés.

A Nimfámániás I-ben Joe karaktere érdekes, sőt, a maga módján szimpatikus volt. Most már sajnos kevésbé az. Nehezen tudnám megmondani, hogy a magam nevében beszéljek, a felnőtt Joe miért nem bírja a szimpátiámat, és ezzel együtt miért nem kelti fel az érdeklődést. Az öreg Joe-t játszó színész (Gainsbourg) csúnyább, kevésbé szexi, sőt olykor egyenesen visszataszítóbb, mint a fiatalabb Joe-t játszó Stacy Martin? Vagy az arcában van valami szenvedés, amivel nem tudok azonosulni? A színész természetes arca ez, esetleg saját elképzelés, hogy így nézzen, ilyen szánalomraméltón a szerepben? Vagy rendezői utasítás (Trier más filmjeiben is idegesítő ez a tekintet, szóval inkább az utóbbi)? A karakter is így van megírva, hogy ne lehessen vele azonosulni? Az eredeti szándék az volt, hogy igenis éljük át Joe szenvedését? Vagy eddigre már én is elhiszem, amit Seligman jusztse? Hogy az az ember, aki inkább házhoz megy mazochista örömökért, magára hagyva a kisgyerekét, mégsem érdemes a szeretetre?

Mindenesetre nem megy. Képtelen elérni ez a karakter, hogy együtt érezzünk vele, még a pedofil üzletember is több szimpátiát gerjeszt bennünk. De Seligman mindenképp, aki az egész álló éjszakát végigszenvedi a nővel, bátorítja, csupa lelkesedés, érdeklődés, lesi minden kívánságát, hajnalig virraszt a teljesen idegen emberrel. És akiről ráadásul megtudjuk, egész életében nem volt még se nővel, se férfival, abszolút aszexuálisnak gondolja magát. Igazán megérdemelné, hogy Joe végül is hagyja magát, ha már a fél világnak sikerült azelőtt (ahogy Seligman fogalmaz). Habár az igaz: ellene szól, hogy a film végén álmában próbálja meglepni a nőt.

Mit üzen nekünk Seligman figurája a gondosan felépített karakterétől némileg elütő zárlattal? Hogy a jóság, a kultúra csak álca? A lelke mélyén minden könyvmoly ugyanolyan vadállat, mint bárki más? Hogy a szexualitást senki nem képes legyőzni? Hogy minden férfi, még a Seligman-félék is egy dolgot akarnak?

Vagy azt, hogy ha egy nő felajánlkozik, az egész más kimenetelű, mint ha egy férfi? (Képzeljük el a filmet megcserélt nemekkel!) Együtt kellene éreznünk Joe-val, vagy a hidegvérű, aberrált gyilkost kellene látnunk benne? Mindkettő nehezen menne. A néző ráadásul azért is zavarban van, hiszen a film utolsó pár percére a rendező – ravasz trükkel – csak a sötét vásznat mutatja. Gondoljon mindenki, amit akar.

A nimfomániás – 2. rész (Nymphomaniac)
Színes, feliratos, dán-német-francia-belga filmdráma, 123 perc, 2013

Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Operatőr: Manuel Alberto Claro
Producer: Marie Cecilie Gade, Louise Vesth
Vágó: Molly Marlene Stensgaard

Szereplők: Charlotte Gainsbourg (Joe), Stellan Skarsgard (Seligman), Shia LaBeouf (Jerôme), Jamie Bell (K), Christian Slater (Joe apja), Willem Dafoe (L), Nicolas Bro (F), Uma Thurman (Mrs. H), Udo Kier, Jesper Christensen

Bemutató dátuma: 2014. február 6. 
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Korhatár: