A művészeti ágak Lessing-féle felosztása szerint léteznek időbeliek, például a tánc, és térbeliek, mint a festészet, szobrászat. Ez utóbbiak a narratív időbeliség megjelenítését kevéssé teszik lehetővé, és inkább térbelinek számítanak. A kettő közötti átjárás kísérletei, azaz amikor az egyik által fogalmazódik meg a másik, izgalmas kihívás és kísérletezés elé állítja a művészeket. Ilyen kísérletként fogható fel egy dinamikus mozgásról, adott esetben a táncról készült pillanatkép, különösen akkor, ha a mozdulat ívének olyan csúcspontját sikerül megragadniuk, ami azt az érzetet kelti bennünk, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, ez az utolsó tizedmásodperc egy kitartott testhelyzetből, a mozdulat ívének tetőpontjához érkeztünk, a lendület mindjárt megtörik, innentől kezdve egy másfajta mozgássor következik.

Az ilyen képek láttán úgy érezhetjük, hogy a tanúi vagyunk a végső pillanatnak, hogy jelen vagyunk egy rendkívül szűk időközben, és bár az ebben zajló gyors történés észlelésére, értelmezésére egyébként nem tettek minket alkalmassá az érzékszerveink, a képek segítségével nemcsak megtapasztalhatjuk, hanem meg is hosszabbíthatjuk ezt a jelenlétet.

Hajdú Gyula Fisher a táncművészről, Balogh Jankáról készített, nemrég nyilvánosságra hozott képein nem a tánc rekonstrukciója, újjáteremtése történik, sokkal inkább egy-egy mozdulat önálló értékének időtlenségét emeli ki a az alkotó. A művészeti projekt érdekessége, hogy nem hagyományos táncfotókról, nem zárt térben, színpadon zajló, előre megkoreografált mozdulatok rögzítéséről van szó, a képek ugyanis szabad térben, hófödte területen készültek, mellyel remek kontrasztot alkottak a göcsörtös ágú, csupasz fák és a sötét törzsek színével harmonizáló, fekete ruhában mozgó táncos.

Tánc- és színházi előadások fotózásánál nagyon fontos szerepet kap a mozgás irányában hagyott tér, ami hozzájárul a mozdulatélményhez azáltal, hogy a dinamika irányát még jobban kifejezi. Hajdú Gyula Fisher remekül használja a kicsit talán szokatlan teret, eltérő képkompozíciókkal dolgozik, fotóin az egyes képi elemek arányait – természetesen a megfelelő egyensúly megteremtésére törekedve – mindig az adott, rögzíteni kívánt mozdulat és a táj sajátos viszonya szabja meg, így a képek sokfélesége nemcsak a táncos dinamikus mozgásból adódó spontaneitásból ered, hanem a fotós változatos, bátor kompozícióalkotási készségének is köszönhető. Bár a fotók kétségkívül a táncos testére, mozdulataira fókuszálnak, a természet sem csak háttérként, puszta díszletként van jelen, hanem aktív szereplője mindegyik képnek.

Balogh Janka táncművész teste és arca a fotókon a táj részévé válik, nem a környezet szemmel látható körülményei miatt felmerülő fizikai érzések, nem a minden bizonnyal kellemetlen hideg látszik meg rajta, hanem a tér megtapasztalásának és megismerésének valami olyan mély bizonyossága, ami nem engedi meg, hogy bármilyen külső, fizikai inger vagy kellemetlenség megkérdőjelezhesse jelenlétének szükségességét. A táncos olyan mértékben részévé válik a tájnak, hogy a képeket elnézve jelenléte nem egyszerűen valami szokatlan, de érdekes vállalkozásnak vagy izgalmas performansznak tűnik, hanem kifejezetten magától értetődővé válnak a hóban tett mozdulatok. Mintha nem is csak a műalkotás létrejötte szolgálna rá magyarázatul, mintha tökéletesen indokoltnak tarthatnánk ezt a mozgást azon a helyszínen akkor is, ha senki sem nézné végig, és senki sem örökítené meg, csak véletlenül botlanánk bele a hóban mozgó táncosba, mondjuk, reggeli sétánk során.

Balogh Janka táncművész a fotósorozat kapcsán maga is kiemelte, hogy az alkotófolyamat során egy különös energia szippantotta magába, amit aztán a megszokott társadalmi közegbe visszatérve még sokáig érzett magán, és segítette a társas érintkezésben, a személyes konfliktusok feloldásában. Pedig elmondása szerint kezdetben egyáltalán nem volt könnyű lebontani az ember és a természet között húzódó falat, eleinte nagyon fázott, és nehezítette mozgását a helyenként térdig érő hó, és a talaj alig észrevehető egyenetlenségei. Később a télies hangulatú zenemű, melyet Vági Orsolya csellóművész a projekthez komponált, segített neki abban, hogy leküzdje ezeket az akadályokat, és mozdulataival ne csak használni, hanem értelmezni tudja a teret, és a környezet a tánc során, és a képeken is elnyerje valódi jelentését.

A táncművész improvizációjának rögzítése a fotós számára is különös kihívással járt, hiszen egy hagyományos színházi vagy táncelőadás fényképezése során fel lehet venni a zene, az előadás ritmusát, emiatt sokkal könnyebb megérezni azokat a tetőpontokat, amiket érdemes megörökíteni. Hajdú Gyula Fisher a felvételek elkészítése során viszont nem hallotta a Balogh Janka fülhallgatójában szóló zenét, ezért sokkal közvetlenebb kontaktust kellett kialakítania a felvételek elkészítésekor a képeken szereplő alannyal. Ennek az intenzív figyelemnek köszönhetően a két művész között olyan mértékű összhang, kontaktus, tényleges, érdemi kapcsolat valósult meg, aminek köszönhetően ezek a felvételek alapvetően különböznek a hagyományos, színházi táncfotóktól, aminek készítése során a fotós bármennyire is ráközelít a szereplőkre, akkor is csak kívülálló néző marad.

Bár alkalmanként Hajdú Gyula Fisher is közelebbi látószögben mutatja meg a táncos arcát, mégis más módon érkezünk a szereplő mellé, mint a hagyományos tánc- és színpadi fotók esetén, amik segítségével sokszor szinte úgy érezzük, az előadásba tolakodunk azáltal, hogy látjuk a vékony fáslit a táncosok harisnyája alatt vagy a színészek homlokán a mikrofon rögzítésére szolgáló testszínű ragasztószalagot.

Hajdú Gyula Fisher képeinek ezzel szemben nagy erénye, hogy nem a táncfotókra általában jellemző, sokszor zavarba ejtő közelség illúzióját kínálják, hanem beavatottak leszünk, szereplői nézőpontba kerülünk általuk, hiszen azáltal, hogy megszűnik a szigorúan körülhatárolt tér, a mi helyünk sincs kijelölve. Már csak azért sem, mert ez az "előadás" csak a képeken létezik, nem a táncos mozog, hanem mi, akik nézzük. Így nem nézői, hanem a részesei leszünk egy olyan előadásnak, amely sikeresen megszabadult az időbeliség béklyójától, és immár kizárólag a térben létezik.

Fotó: Hajdú Gyula Fischer