Rendkívül nagy örömmel konstatáltam még Hamar Zsolt dirigensi működése idején, hogy a Pannon Filharmonikusok - kilépve a vidéki létből - olyan szinten és színvonalon működik, amely messzemenőkig igazolja külföldi és hazai sikereit.
 
Majd nem kevés aggodalommal töltött el, amikor Hamar Zsolt távozott a zenekarból (hogy aztán több éves Németországbeli szereplés után végül a Miskolci Szimfonikus Zenekar élére kerüljön - ha igaznak bizonyul a híresztelés).
 
Nagyszerű karmeserekkel próbálkozott ezután az együttes vezetősége, ám még Peskó Zoltán sem tudta olyan szintre emelni őket, amelyen egykoron voltak. Majd némi kétkedés támadt bennem - látván a sorozatos kudarcot valló próbálkozásokat -, hogy a fiatal, magyar származású ám finn illetőségű Bogányi Tibor majd kordába szedi a társaságot. Nem éreztem sem a koncepciót, sem az akaraterőt benne.
 
Lassan kezdtem észrevenni, hogy Bogányi ellátja küldetését. Először vegyes - részben nagyon jó, részben hibás - előadásokat hallottam tőlük, majd arra lettem figyelmes, hogy a műsor elején istenien szólnak, aztán gyorsan hanyatlik a teljesítményük.
 
Ez volt az az időszak, amikor Félúton a mennyország felé címmel írtam róluk. Tudniillik – ahogy a régi időkben is -, az együttes hangzása rendkívül erős és magabiztos volt, s a koncert első felében olyan (meggyőző) erővel szólaltak meg, hogy világosan éreztem és magam elé vizionáltam a zenekart megillető rendkívül magas piedesztált a világ koncerttermeiben. Ugyanakkor rendkívül hamar, már a második műnél hanyatlott a teljesítményük s a kidolgozás színvonala és visszaestek oda, ahol a gyakori karmestercserék idején voltak.
 
Bogányi Gergely tudását is volt alkalmam megcsodálni: lenyűgözött technikai bravúrja és a feszültség, mely játékában vibrálva bepillantást nyújtott a művész lelkivilágába. Lenyűgözött, mégsem bűvölt el.


 
A koncert előadói gárdáját nézve pedig felmerül a gondolat - mikor a karmester és a szólóhangszeres testvér együtt játszik -, hogy a választásban a rokoni kapcsolat is komoly tényező. A Pannon Filharmonikusok sorsa iránti érdeklődés mellett ezért különösen érdekelt a kérdés, hogy a két testvér mit kezd egymással.
 
A PFZ műsorára pillantva látszik, hogy a művek kiválasztásában a népszerűség és a közismertség komoly szerepet játszik. Csajkovszkij b-moll zongoraversenye pedig ebből a szempontból is kiváló választásnak tűnik, ugyanis meglehetősen komoly technikai nehézségeket támaszt a zongorista, Bogányi Gergely felé (ahogy Rubinstein fogalmazott, játszhatatlan darab), ugyanakkor dallamos és közismert zene, s ha valaki mégsem ismerné, hamar ott ragadnak a dallamok a fejében.
 
Olyan zene, amelyet hangról-hangra ismerek, különböző előadásokban és értelmezésekben hallottam s mondhatom, most alaposan hegyeztem a fülemet: mind a zenekar, mind – és különösképpen – Bogányi Gergely tökéletesen játszott.
 
Pontosabban azt éreztem, hogy Gergely értelmezi a darabot: amit játszott, az gyakran nem egyezett az elképzeléssel, mely az én fejemben él a műről, ám mindig pontosan és határozottan éreztem, hogy az értelmezése jogos.
 
Volt egy különös incidens, ha jól emlékszem a második tétel elején. Éppen elkezdett játszani a zenekar, amikor jó hangosan megszólalt egy mobiltelefon. A zenekar leállt, és mindenki arra várt, hogy mikor vetnek véget a hívásnak. Ez nem volt jó stratégia: a csengőhang-muzsika percekig szólt, és senki sem vette magának a bátorságot, hogy elővegye a készüléket és lekapcsolja  azt (ahogyan erre az előadás elején megkérték).
 
Bogányi Tibor viszont megragadta a lehetőséget, és elkezdte vezényelni a csengőhangot. Részben ennek köszönhető, hogy nem feszültség követte az incidenst, hanem tapsot kapott a végül elhalkuló telefon.
 
Ettől az apróságtól eltekintve a külvilág megszűnt számomra, és csak Csajkovszkij zenéjében, a hangokban éltem. Ahogy már említettem, vitáztam Bogányi Gergellyel (az érzések szintjén), ám végül igazat kellett adnom neki.
 
Lassan már észre sem veszem, hogy ünnepel a közönség, hiszen oly gyakran fordul elő, hogy kifejezetten kínos előadást applaudálnak: ezúttal keveseltem a vastapsot, bár a mélyen tisztelt publikum alaposan megragadta az alkalmat erre.
 
A szünet után Sibelius I. szimfóniája következett, amely a finn (Bogányi Tibor választása) zeneszerző legismertebb (és önmaga által legtöbbre becsült) műve.
 
A PFZ teljesítménye ezúttal nemhogy hanyatlott, inkább azt kell mondanom, hogy a Csajkovszkij zongoraverseny előadásának (beleértve Gergely technikai bravúrját) színvonalával vetélkedett: éreztem, hogy a zenekar kiemelkedik a mezőnyből, hogy tudásuk a világ legjobbjaival ér fel.
 
A PFZ kifejezetten jól használja a dinamikát. A zenekari hangzás halkan is szép, ám rendkívül erős tud lenni, és minden dinamikai sávban telt, izgalmas és magával ragadó. A műveket értelmezik, a szólamokat és a zenekari hangzást kellőképpen frazeálják, így világosan érződik, hogy a zenekar egyetlen hangszer, és nem hangszerek/hangszercsoportok ad hoc csoportosulása.
 
A jól megérdemelt ünneplés és ütemes tapsvihar után ráadást adtak, és ez a Finlandia volt.
 
Természetesen lehet azon vitatkozni, hogy ki a legjobb zeneszerző, és melyik szimfonikus zenekar a legjobb. Ha az érvek közt az egyenletes teljesítmény is szerepel, akkor várnom kell addig, amíg megbizonyosodok arról, hogy a Pannon Filharmonikusok minden előadása megüti ezt a mércét.

E tényezőtől eltekintve azonban bátran állítom, hogy - lehet szeretni avagy nem szeretni, ám - a Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezénylésével az ország legalábbis egyik legjobb zenekara, amely kiválóan megállja a helyét a világ legjobb koncerttermeiben.
 
Azon tanakodok, hogy a PFZ meglehetősen széles körből választ műveket, sokféle zenére nyitott, melybe belefér a könnyűzene (Beck Zoli), az operett és a fiatalok számára tartott előadás (babzsák) is. Ahogy kortárs zeneszerzőkkel is készségesen együttműködik - bár úgy érzem, hogy ez a "kötelező jótékonykodás" kategóriába tartozik náluk, hiszen a zenét népszerűsíteni kell (nem is beszélve arról, hogy megélni sem árt belőle), márpedig erre a populáris műfajok alkalmasabbak.
 
Volt azonban valami szimbolikus abban, ahogy Bogányi Tibor kezelte a helyzetet, és ahogyan lezárást adott az eseményeknek: ahogy vezényelni kezdte a csengőhangot, és ahogyan a Finlandiát játszotta ráadásnak.
 
Nem haragudott (a csengőőhangért), és nem önmagát vagy testvérét fényezte (az ünneplésben), hanem rámutott, hogy egyszerre magyar és finn, és mégis ember, az egyetemes emberi kultúra örököse, s mint ilyen tekint a zeneszerzőkre, a koncertre és az incidensre.

És arról is meggyőzött, hogy a két testvér nagyon jól egészíti ki egymást: amit az egyik (Gergely) szenvedéllyel és víziókkal terhelten csinál, azt a másik (Tibor) kedvesen és higgadtan megoldja.
 
Már csak egyetlen dolog hiányzik - szerintem - a Pannon Filharmonikusok kelléktárából, hogy a világ legjobb zenekara legyen, és ez az egyéni hangzás. Mert van ugyan valamiféle sajátos hangzásuk, és a népszerű művek terjesztése is ad valamiféle sajátos stílust a játékuknak, ám ez még nem elég ahhoz, hogy a zenekar egyéniségéről beszéljünk.  
 
Ha ezt a hangot megtalálják, a határ a csillagos ég...
 
A műsoron:
 
A zene színt visz az életedbe!
Jégkék
2014. január 24. Művészetek Palotája
 
Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny

szünet

Sibelius: I. Szimfónia (e-moll)
 
Közreműködik: Bogányi Gergely – zongora
Vezényel: Bogányi Tibor
 
Csajkovszkij b-moll zongoraverseny
I. Allegro non troppo e molto maestoso, II. Andante semplice, III. Allegro con fuoco
 
Napjainkban Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) művei népszerű és megkérdőjelezhetetlen részei a zenekarok repertoárjának. Azonban 1874 táján, amikor a b-moll zongoraverseny keletkezett, a komponista még fiatal volt és kevesek által ismert, mindössze a Rómeó és Júlia nyitányfantáziája, illetve 2. szimfóniája aratott igazán nagyobb sikert. A b-moll versenyműtől azt remélte, megnyitja számára az utat, biztosítja a lehetőséget, hogy teljesen a komponálásnak élhessen.
 
Zongoratechnikai kérdésekben Csajkovszkij az ismert zongoraművészhez, Nikolaj Rubinsteinhez fordult tanácsért. Mikor karácsony estéjén eljátszotta neki a zongoraversenyt, Rubinstein egy ideig semmit sem szólt, ám ez a fagyos hallgatás már nem sok jót ígért. S amikor a szerző a mű végére ért, Rubinstein véleménye nem is lehetett volna rosszabb. Szerinte a darab értéktelen, vulgáris, játszhatatlan, innen-onnan összelopkodott témákból áll. Azt tanácsolta a szerzőnek, hogy egy-két oldal kivételével írja újra az egészet.

Csajkovszkij, aki csalódott és dühös volt, csak egyetlen dolgot változtatott meg: kihúzta a címlapról a Rubinsteinnek szóló ajánlást, és Hans von Bülownak dedikálta a darabot. Bülow eredetinek és érdekesnek találta a versenyművet, és egy meleg hangú levélben köszönte meg, amelyben engedélyt kért a szerzőtől, hogy közelgő amerikai turnéján játszhassa. Így a bemutatóra nem Oroszországban és nem is Európában került sor. Bostonban hangzott el először, 1875 októberében. A közönség olyan lelkesen fogadta az új zongoraversenyt, hogy Bülow abban a hangversenyévadban még 139-szer játszotta el újra.

A siker híre természetesen Rubinsteinhez is eljutott, aki - miután Csajkovszkijjal tisztázták a nézeteltérést és a zeneszerző több változtatást végzett a zongoraszólamon - felvette repertoárjára és nagy sikerrel játszotta a darabot.
 
Az első tétel széles ívű nyitódallama érdekes módon többször nem hangzik el a mű során. Másik szokatlan vonása, hogy nem a versenymű alaphangnemében szólal meg, hanem Desz-dúrban.

Az ily módon inkább bevezetésként funkcionáló szakaszt követő témát, amely megírására Csajkovszkijt egy vak koldus éneke inspirálta, a zongora mutatja be. A ritmikus témát dallamos melléktéma követi, amelyet a fafúvósok, majd a vonósok vesznek át.

A második tétel egyszerű szerkezetű, három részre tagolódik. A két szélső szakasz egy orosz románcot, a középső pedig egy francia dalt dolgoz fel, dallama a vonósokon csendül fel a zongora virtuóz futamai felett.

A zárótétel témája egy kozák tánc: lendületesen és erőteljesen hangzik fel, hol a zongorán, hol a zenekaron.
 
Sibelius: 1. szimfónia (e-moll)
I. Andante ma non troppo – Allegro energico, II. Andante (ma non troppo Lento), III. Scherzo: Allegro, IV. Finale (quasi una Fantasia – Andante – Allegro molto – Andante assai – Allegro molto come prima – Andante (ma non troppo))
 
Jean Sibelius (1865-1957) legismertebb és legnépszerűbb műve a Finlandia, amely a finnek második himnuszává vált, a szerző azonban nem ezt, hanem a 19. század utolsó évében keletkezett 1. szimfóniáját tartotta a legjobb alkotásának.

A szimfónia műfaja megkövetel bizonyos zeneszerzői érettséget, és akárcsak Brahms, Sibelius sem írt addig szimfóniát, ameddig elegendően felkészültnek nem érezte magát a feladatra, fölényesen birtokolva a kellő mesterségbeli tudást.

Az 1. szimfóniát szimbolikus határkőnek tekintette karrierjében: rengeteg munkát fektetett a komponálásba, és végül ez volt az a műve, amellyel Európa-szerte ismertté vált.
 
Bármily vemhesen tiltakozott Sibelius, hogy szimfóniája mögött program rejlene, azt elismerte, hogy "nem helytelen, ha a hallgató a természetet érzi benne". A szokatlan indítás, a nyitó klarinétdallam a csendes üstdob felett a tág horizontú északi táj szépségeit vetíti elénk.

A négytételes műben Sibelius a klasszikus formakincset sikeresen ötvözte a romantikus tartalommal. A témák szerves egységbe rendeződése legfeltűnőbben a nyitó tételben mutatkozik meg. A változatos lassú tételt Sibelius a vonósok által bemutatott költői témából bontja ki.

A robusztus, hét hangos motívumból építkező scherzo a melankolikus, álmodozó hangulatú második tételhez képest vidám karakterű, melynek főrészét nyugodtabb trio szakasz váltja fel, majd a gyorsuló tempó egyszer csak egy hosszú, ihletett romantikus dallamba fut bele.

Mindkét szakasz visszatérése után a tétel ebben a dallamos témában éri el a tetőpontot, hogy azután - mint az első tételben is - két drámai pizzicato akkorddal érjen véget.
  
Bogányi Gergely négyéves korában kezdett zongorázni szülővárosában, Vácott. A Liszt Ferenc Zeneakadémián Baranyai László, az egyesült-államokbeli Indiana Egyetemen Sebők György, a helsinki Sibelius Akadémián Matti Raekallio irányították munkáját.

Kilencéves korában győzött a nyíregyházi Országos Zongoraversenyen. 1996-ban a világ legrangosabb versenyén, a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyen diadalmaskodott. 1999-ben testvérével, Tiborral és Kelemen Barnabás hegedűművésszel első díjat nyert a Kuhmoi Nemzetközi Trióversenyen, Finnországban.

A világ hangversenytermeinak egyik legkedveltebb művésze. Repertoárján több mint harminc zongoraverseny és a zongorairodalom jelentős része szerepel.

22 éves korában, 1996-ban elnyerte a "Vác város díszpolgára" címet, majd 2000-ben a Magyar Köztársaság Liszt-díját. 2004-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
 
Bogányi Tibor gordonkaművészi diplomáját megszerezve Jorma Panula és Lief Segerstam professzoroknál tanult tovább a  Sibelius Akadémia karmester osztályában. Fürst János tanítványa lehetett a Párizsi Konzervatóriumban, majd Sir Colin Davisnél és Jurij Szimonovnál fejlesztette tovább tehetségét.

28 évesen a Turkui Filharmonikusok vezető karmesterévé nevezték ki, 2003 és 2006 között töltötte be ezt a posztot. 2008 óta a Lappeenrata Városi Zenekar zeneigazgatója és vezető karmestere.

Az összes nagy finn zenekart, a világ számos vezető zenekarát és Magyarország több szimfonikus együttesét dirigálta már. Rendkívül széles repertoárral rendelkezik a szimfonikus zenétől a kórusműveken át egészen az operáig és balettig.

Szinpadon máig láthatjuk hangszerével éppúgy, mint karmesteri pálcával.