Zeneakadémia, svájci és amerikai ösztöndíjak, szólókoncert a MÜPÁban – ám még mielőtt elámulnánk, érdemes felidézni, hogy az orgona Karosi Bálint energiáinak csupán felét foglalkoztatja, ugyanis mindezzel párhuzamosan klarinétművészi karrierjét is egyengeti; nem beszélve zeneszerzői ambícióiról. Nos, a június 28-ai koncertre a klarinétját nem hozta el, viszont sokoldalú orgonistaként és komponistaként is bemutatkozott.

A koncertet két barokk darabbal indította Karosi: J. S. Bach G-dúr prelúdium és fúgáját követően Georg Böhm Freu dich sehr, o meine Seele kezdetű korálpartitája hangzott el. A korrektül eljátszott, szigorú protestáns zenéhez kiválóan illett a látvány is, ugyanis az elsötétített teremben csupán az orgona fő-sípsorát érte kékes, illetve arany reflektorfény, maga az orgonista pedig a közönségnek háttal, elérhetetlen távolságban és magasságban játszott.

A következő két műsorszámra „alászállt” a fiatal szólista, hogy a szakrális régizene után a századfordulós koncert-orgonamuzsikából is ízelítőt kapjunk. Reger d-moll orgonaszonátájának I. tételéhez, s különösen George Thalben-Ball Variációk egy Paganini-témára című, pedálszólóra (!) írt darabjához valóban jobban illett a pódium közepén jól megvilágított játszóasztal. Sajnos, annak ellenére, hogy a koncert első félidejében a hangversenytermet szóló orgonához hangolták, különösen a dús hangzásokkal operáló Reger-műben tűnt (szokás szerint?) szintetikusnak és túlsúlyosnak az orgona hangképe.

Thalben-Ball darabja alatt aztán már nem erre figyelt az ember. Képzeljenek el egy frakkos, az orgonaülésbe kapaszkodó fiatalembert, amint sztepptáncos módjára mozgó lábakkal egyre virtuózabb és virtuózabb variációkat „jár el”. A közönség természetesen hangos ovációval fogadta a cirkuszi mutatványnak beillő darabot – magam azonban inkább azon gondolkodtam el, hogy elkerülhetetlen-e egy szórakoztató koncertetűddel is kiszolgálni a felületes igényeket. A darabnak mint zenének ugyanis szigorúan véve semmi értelme: ugyanazokat a hangokat javarészt a billentyűzet segítségével is elő lehet csalogatni az orgonán, vagyis az egésznek akkor van csak értelme, ha a közönség látja az orgonista lábát: koncertteremben, a játékos pedáltechnikáját demonstrálandó. A cél szentesítheti az eszközt?

A szünet után két versenymű következett, Karosi Consonances című, zenekarra és orgonára írott „esszé”-je, majd az amerikai orgonamuzsika atyjának tartott Horatio Parker Esz-dúr concertója. (Az előbbi egyben ősbemutató, az utóbbi pedig magyarországi bemutató volt.) Karosi darabja érdekes útkeresés: az orgona hangszíneit különleges zenekari passzázsokkal igyekszik összecsengetni (lásd a címet). A zenekari hangszerek módjára kezelt orgona-regiszterek (pizzicatók, fafúvós- és rezesimitációk, sőt, ütőhangszer-effektek), valamint a dallamot és szólókat gyakorlatilag nélkülöző forma hátulütője hamar kiderült: a konszonancia oly tökéletes, hogy alig-alig tűnik fel, mikor szól az orgona. Amikor pedig hallatszott (és nem csak látszott), inkább szintetizátornak tűnt. A zenekari hangszerként alkalmazott elektronikus orgona azonban egyáltalán nem szokatlan, elég a musical-felhozatalra gondolni. A tételek hangulatát kiválóan le lehet írni filmes kifejezésekkel (filmzene-közhelyekkel): az első mélytengeri thriller, a második szigetes kalandmozi, a harmadik pedig foresztgámp. Az jutott némiképp rosszmájúan eszembe, hogy ha már elvégzett két hangszeres szakot Karosi Bálint, ugyan beiratkozhatna még a zeneszerzésre is, lévén, hogy érdekes, újszerű, ám – egyelőre – nem átütő darabbal mutatkozott be komponistaként.

Horatio Parker orgonaconcertója azután bőven szolgált a korábban hiányolt melódiákkal. Igaz, ez a mű meg a ló másik oldalát képviselte (1902-ből): amolyan vérbő későromantikus, főként (az Amerikában egyébként fontos időszakot kitöltő) Dvořákra emlékeztető, mégis igazi amerikaiasan „lájtos” muzsikát ismerhettünk meg. Ami a Miskolci Szimfonikus Zenekart illeti, a kirívóan gyenge rézfúvós szólók alaposan lerontották az együttes amúgy korrekt produkcióját. A második félidő karmestere, Kovács László a kortárs zene avatott tolmácsolójához méltó magabiztossággal dirigálta Karosi művét. A Parker-concertót azért egy vadnyugati karmester még naplementésebb/rodeósabb stílusban vezényelte volna – de talán nem ez volt a legfontosabb.

Karosi Bálintban ugyanis igazi csodabogarat ismerhettünk meg. Demo-koncertjéből egyedül a francia orgonamuzsika hiányzott – ezügyben talán telített a magyar orgonapiac? A fiatal művésznek ezek szerint marad az angolszász orgonamuzsika, no meg a virtuozitás (engem legalábbis barokk-ügyben nem győzött meg). Említésre érdemes még, hogy nem csak a keze és a lába működik tökéletesen, hanem a memóriája és koncentrációja is: az egész estet (saját művét és az egy ráadást kivéve) fejből játszotta végig, és gyakorlatilag hiba nélkül – bravó! Következő koncertjén remélhetőleg orgonálni és klarinétozni is halljuk majd…