Az a sárga macska annyira ismerős volt. Rögtön, ahogy a borítékból kiszedtem, ott fogta azt a gömböc fejét, és sopánkodott. Nem tudom, épp mitől volt megrémülve, még sajnálni se tudtam, szimplán csak bosszantott. Honnan jön ez a sárga macska. Balfogások, nyafogások, ez az!, meg a Richard Scarry. Ennyire azért nem vagyok profi, le kell tesztelnem. A többiek elutaztak, kettesben maradtam a legkisebbel, pont jó lesz. Ha neki is ez ugrik be, akkor nyertem. Kicsit hasaltam, mikor a recenziós példányt úgy adtam át lélektől csöpögve, direkt mostanra szereztem, legyen majd emléke közös pár napunknak.

Hogy honnan a könyv, mindegy, mert a hatéves gyerek őrült robajjal vetette rá magát a körtére. Nem tudom, mit szagolt ki elsőre belőle, de odáig volt érte. A nulladik oldalon ott a borvirágos orrú vicsorgó kalóz, jatagánnal hasít szét egy fej ... görögdinnyét. Kicsit harcias a szentem, lehet, hogy itt a dolog nyitja. Bevallom, engem is elbűvölt, mert volt a nulladik előtt is egy oldal, ott meg olyat írtak, képtelenség épp ezt nem idézni, "Emlékszel az estére, amikor keresztülvitorláztunk a csenden?" Elérzékenyültem, megvett, miként az elnevezések, Jeronimus Baltazar Severin Olsen, micsoda pompás név. Meg az Ulysses Karlsen.

Így indultunk az Óriáskörtével tökéletes összhangban mi hárman. A sztoriban politikát orrontottam, mint Móricka, olyan vagyok. Különféle polgármesterek fúrják egymást, de azon már hangosan röhögtem, mikor Glükóz professzor körtevizsgálatra pont az Atomkutató intézetből száll ki. Ezen persze simán túlléptünk, és mentünk végig palackpostától a rémségeken át a békés napvárosi idillig. Közben összegyűjtöttünk mindent, mint a városi sündisznó. Vagy mint a gurulós Barika a Szeleburdi családból, csikket, csokipapírt, almacsutkát. Meg is van az összes kellék egy jó meséhez, úgy kezdődik, égetett szélű titkos levélkével.

Van Rejtélyes Sziget, kincses hajóláda és körtekatasztrófa, katonák, tűzoltók, marcona kalózok, Rémséges Tengeri Sárkány, Éjfekete-tenger, szellemek, kísértetek, tank, és végenincs bűvös szerkezetek. Behajigálja a koppenhágai fickó mindezt egy befőttesüvegbe, megrázza jól, és amit kiszór, más lesz, mint egyszerűen kalóz vagy hajó vagy polgármester. Az egészen ott ül ez az abszurd körte, és átszínez mindent. Kezdetben vala tizenöt tonna, aztán enni kezdik, kienni a belét, hogy könnyebben guruljon. Ez a kedvenc részem, lesz belőle fagyi, lé, püré, pite és puffancsok, állnak érte sorba a felcsigázott dánok.

És még az a jó benne, mondja a gyerek, hogy semmi sem az, aminek előszörre tűnik. A becsapós dolgok uralják a könyvet, a sárkány, az robot, a sziget, az hajó, aki meg vérszomjasnak látszik (kalóz), az görögdinnyéről álmodik. Camenberg kapitány ugyanis harminchét éve szárított halon, penészes kekszen sínylődik, ezért mindegy neki arany, ékszerek, jöhet a dinnye, és semmi vérontás. Még két elemet ad ráadásnak, két szem egyszerű rúdelemet. Anélkül persze megrekedne a történet, mert az elem a tájolóig vezet, a tájoló meg a Rejtélyes Szigetre.

Lehet borzongani is rendesen. Nem a szokvány feszültségekről beszélek, amikor repül a körte meg kitör a vihar. Hanem a sötétről. A fentebbi idézet úgy folytatódik, hogy "A messzeségbe, a hullámokon át az ég felé, és csak az evezők dala hallatszott, ahogy a koromfekete tengeren siklottunk." Igen, ez így pontos, koromfeketéből akad itt bőven. Jakob olyan sűrű semmiket teremt, benne maximum két pár világító szem, egy hold-karéj, hogy akárki megirigyelhetné. Majdnem úgy fejeztem be, hogy akárki félni kezdhet, de ez valahogy mégse történik meg. Hiába vesz körül szám szerint vagy ötven kísértet, halálfej, kedélyes szellem, eszünkbe se jut, hogy ebből szörnyűség lehet.

Ha lányod van, finom, rózsaszínke, ne rémítsen meg, a kemény legények ebben a könyvben rendre ellágyulnak, méregfoguk kihull, dühük odalesz. Vegyük csak példának Karcot, a méregtől vöröslő alpolgármestert, aki a végére káposztát és burgonyát termel, sőt egyesek mosolyogni látták. A lányokra visszatérve, lesz nekik szépség is bőven, "a felkelő nap első sugaraiban, a rózsaszín felhők alatt", vagy vegyük az Éjfekete-tengert, ahol mágneses fénytüneményben gyönyörködhetnek. És tényleg gyönyörködni lehet, ha nem is mindig úgy, mint egy lánygyerek. Számomra utoljára Lakatos István rajzai voltak ennyire szerethetőek.

Olvastuk tehát a Napvárost bőszen (n.b., nem azt a Napvárost, amit Nyikolaj Nyikolajevics Noszov teremtett), sokszor, egyenes vonal mentén, fordítva és össze-vissza. Ülve, állva, ölben, halkan. Annyira jó anyuka lettem, hogy ezt a könyvet felfedeztem. Megénekeltük, kopíroztuk, drága pénzen körtét vettük, felkockáztuk, belőle pitét sütöttünk. Aztán hazajöttek a nagyok, és végül tőlük kérdeztem megy a macska-ügyet. Azonnal rávágták, ez a Micó kicsit bambább, kicsit sárgább, de tényleg Tesz-Vesz Város Cicójára hajaz.