PRAE.HU: Hogyan kezdődött a pályád?

Szakmailag rajzkörökben. Iskolásként édesapámmal együtt az Iparterv képzőművészeti körébe kerültem, édesapám ott volt belsőépítész. Hegyi György vezette a kört. Nagyon sokat tanultam tőle, a kompozíció fontosságát elsősorban. Majd felsős gimnazistaként a Dési Huber Rajzkörbe jártam, a különféle tanulmányrajzi penzumokat gyakorolni, nem túl nagy sikerrel, szerintem. Szerencsére a felvételihez elég volt. A Képzőművészeti Egyetemen – akkor Főiskolának nevezték – jött meg valójában a lendületem, ott ragadott meg például a művészeti anatómia, melyet akkor Patay László és Kiss Tibor tanítottak, rendkívül magas színvonalon. Ez meghatározó volt.
PRAE.HU: Ha jól tudom, Raszler Károly és Somogyi József voltak a mestereid. Mit tanultál tőlük? Milyen módszerrel tanítottak? Mi mindent és hogyan tudtál ebből hasznosítani?
 
Raszler Károly grafikai szakemberként állt hozzá a tanításhoz. A sokszorosító grafika rejtelmeibe avatott be minket, az akkori műhelyfőnökkel, Kőnig Róberttel együtt. Az ilyesmiből sokat tanultam, ezek kiváló klasszikus technikák. Jól ment a munka, és ez általában az ember önbizalmának is jót tesz. Nem ők tehetnek róla, hogy a belső érdeklődésem egy tágabb horizontú világ felé húzott, ami nekem a szobrászat volt. Átjelentkeztem.
 
Somogyi mester már idős volt akkoriban, nem sokat nézett ránk. Én személyesen úgy éreztem, lát bennem valamit, s ez mai napig fontos nekem, az a néhány gondolat pedig, amit irányításként mondott, szintén az lett. Tényleg így volt, még ha közhelynek is hangzanak mondataim. Megrótt egyszer azért, hogy egy kis fekvő agyagfigurámnak nem csináltam meg szép derékszögűre a talapzatát. "Derékszög!" – csak ennyit villant a tekintete. Amint derékszögű lett a talapzat, a figura összes irányát érdemben meghatározta. Nem kilóra mérik a jót.
PRAE.HU: Hogyan dolgozol? Munka közben teljes csöndre van szükséged vagy hallgatsz rádiót, mosogatsz, telefonálsz?
 
Nem hallgatok zenét munka közben. Nem úgy élem át az alkotó pillanatokat, mintha csend lenne. A pillanat olyannyira telítve van, hogy a zene zavarna. Olyan viszont már nagyon sokszor volt, hogy házimunka közben odarohantam a szoborhoz, hogy nekilássak valaminek.
 
PRAE.HU: Mi a viszonyod az elkészült művekhez? Nézegeted őket, teljesen megfeledkezel róluk vagy egyszerűen egy csendes, jó viszony marad köztetek? Egyáltalán, el tudod-e engedni azt, ami már kész formát kapott?

Nagyon nehéz elengednem, el kell telnie sok időnek, hogy – olykor – ez megtörténjen. Igen sokat nézem, elemzem magamban őket. Az szokott lenni, hogy odaadom egyik-másik munkámat valakinek, szeretetből vagy hálám kifejezéséül.
PRAE.HU: Mind a képeid, mind a szobraid témái nagyon egységesek, egy zárt univerzum szülöttei: anya és gyermeke, két test összefonódó közelsége, érintkező homlokok, hatalmas, takaró kezek. Ábrázolásod fő jellemzői a meghittség, a testi, emberi viszonyok harmóniája, ugyanakkor formáid komplikáltságukban is hihetetlenül pontosak, mégis szögletesek, zártak, hozzáférhetetlenek, magányosak. Hogyan alakult ki ez az alkotói "koncepció"? Egyáltalán tudatosan kialakított koncepcióról van-e szó?

A kérdés eleje dicséret és remek, szép elemzés, amiket köszönök. A kérdés vége érinti a szögletességet, erre tudok reagálni. Ez tudatos. Azért van, mert a legfontosabb nekem – csak nehéz végigvinni –, hogy amikor a néző vagy én is ránézek a szobor egy formájára, akkor az vigye a szemem, a tekintetem tovább, az általam meghatározott irányba. Valójában irányítani szeretném a nézést, hogy miközben figyelünk, az legyen egy cselekedet, mint amikor valakit kézen fogva végigvezetnek az ösvények hálózatán, úgy vezesse a szobor a néző látását végig a kompozíción, annak különféle ritmusain. Ezt a legutóbbi tárlaton leginkább a Háromszögekből című szobornál valósítottam meg, de még sokkal mélyebb szinten el akarok érni ilyesmit.
Ezzel összefüggésben az a visszatérő kérdésem – és nem kósza gondolat, mert sokszor előjön –, hogyan lehetne a szobrászatban is olyan érzelmi értékeket adni a formáknak, síkoknak, mint amilyen érzelmi töltettel a színek bírnak. A festett szobor nem megoldás. Tehát a színek esetében ránézve egy ultramarin kékre, van egy érzet, ami különbözik attól, mintha ránéznénk egy égetett siena szép tüzes barnájára.  A formáknál ráadásul nem szimplán az adott forma karakterétől van ez az érzet, mert akkor sima az ügy: a gömbölyű kedves hatást, a szögletes elidegenítő hatást kelt, nos, ez nem elég: a forma a maga térbeli helyzetével együtt van a meghatározottság állapotában, tehát a térbeli iránya, helyesebben több térbeli irány összecsengése ad ki egy hangulatot, azt hiszem, valami ilyesmi a legfontosabb szobrászati törekvésem. Hasonlóak a minimal art rendkívül érdekes alkotóinál voltak már az 1960-as években, az USA-ban, elsősorban Ronald Bladenre gondolok, de ott van Robert Morris is, csak ők nem kívántak emberi figurát megidézni. Az lenne a jó, ha a néző is így látná ezt: van egy érzet, ha arra a sík, penge, keskenyen futó fehér formára nézek, és más érzet, ha ennek térben elforgatott társára, ketten együtt pedig "valamit mondanak", mint egy színpár. A kifejezésre a síkok a jók, ezért szögletek, élek alakulnak ki, ezt el kell viselnem. A befogadás szempontjából nagyon fontos: valóságban kell látni az ilyen szobrokat.
PRAE.HU: Miért az ytong? Hogy találtad ezt az anyagot?
 
A szerencsés véletlen műve. Régebben is faragtam, egy-két fát, inkább követ. A kő faragása nagy élmény számomra, mindennél jobb. Jól is ment. Viszont az év nagyobbik részében Budapesthez, a lakáshoz vagyok kötve, márpedig a kőfaragás nem művelhető a lakásban, plusz ez a tevékenység rendkívül időigényes is. 2004-ben a húgomék felújították a házukat, maguk húztak falakat, ytong elemekből. Az udvaron hányódott egy ferdén lefűrészelt darab, no, az mindjárt megtetszett nekem, elkértem. Ebből lett az első ytong anyagú szobrom.
 
Az első motiváció érdekes módon az volt, hogy a síkok szuperül meg vannak adva egy ilyen tömb esetében. Ezen első tömb esetében ráadásul egy ferde sík is volt! Hajlottam ez előtt is arra, hogy síkokkal befolyásoljak, determináljak alakokat, vizuálisan valami kényszert – a külvilág kényszerét – megjelenítve ezzel.
 
Az ytongok esetében csodálatosan ott ragyogtak a síkok, pontosan belemetszve a térbe, amit nagyon szeretek. Voltak tehát már szereplők, csak tagolni kellett az anyagot. Beleképzelni egy energikus kompozíciót, amelyben a síkok darabjai meg is maradnak, illetve az egész szobor is nyilvánvalóan őrzi, jelzi a tömböt, amiből született. Így megragadva a dolgot a síkok többé nem a külvilág nyomását közvetítik, inkább azt, hogy van valami nálunk nagyobb rendező forma, amihez – az én esetemben – boldogan alkalmazkodunk, kihasználjuk inkább, mintsem letagadnánk. Az pedig a gyakorlatban meghatározó, hogy az ytongot gyorsan, könnyen tudom alakítani, faragni, s hozzágipszelni is akár. Erre van időm, módom. Hát, talán így.